Mórocz Gábor (szerk.): A századelő gondolkodói. Válogatás az év esszéi című antológia köteteiből (2002-2017) (Budapest, 2017)
Szörényi László: „S ah, szabadság nem virul”
beszédhelyzet azon pontján, amikor is Jesaja vagy Ézsaiás vagy Izajás (a 19. század elejétől a bibliatudományban már megkülönböztetett, a prófétai könyv egészéről leválasztott 40-55. fejezet ismeretlen szerzője, az ún. Deutero-Ézsaiás) nem csupán a régi bűneik miatt ostorozza a büntetésben lévő és Babilonba hurcolt választott népet, hanem azért is, amiket Babilonban, a fogság idején követett és követ el. Természetesen azért, hogy így nyerje el tökéletes és megdöbbentő hatását a legelején fölharsanó ígéret: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért." (Ezs 40,2) Hiszen ez a mintája a mi himnuszunk ígéretének, annak, hogy „megbűnhödte már e nép.. ,"!5 Ennyit érdemes figyelembe vennünk az allúzió-pár politikai oldaláról. A másik oldala színtisztán teológiai eredetű, nem egyéb, mint Tertullianus Apologeticusának egy híres helye, amely így hangzik: „Plures efficimur, quotiens metimur a vobis: semen est sanguis Christianorum." (Többen leszünk, valahányszor kaszálnak bennünket: a vér a keresztények vetómagva.)16 Ez két bibliai hely deformációja Pál leveleiből, az egyik az epheszoszi levélből, a másik a zsidókhoz írottból: „Akiben van a mi váltságunk az О vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint." (Ep 1,7); „És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat." (Zsid 9,22) Amikor a liturgiába kerültek, a két szakszó, a redemptio és a remissio össze is keveredett.17 Kölcsey versének kontextusában ez nem jelent kevesebbet, minthogy a büntetés alatt álló magyar nemzet sok-sok nemzedékének mártír tagjai hiába ontották vérüket, mert annak nem volt megváltó ereje. Nagyon erőteljes kifejezés, akár a biblikus, akár a patrisztikus hátterét nézzük, de a prófétai beszédmódban nélkülözhetetlen azért, hogy hatásosan kiemelhesse azt, hogy nincs más megváltás, csak a Krisztus véres és vértelen áldozata; ezzel a sokkoló, a hiányra drasztikusan figyelmeztető aforisztikus fogalmazású sorral készíti elő az utolsó versszak változtatását, ahol meg nem nevezve ugyan, de megjelenik az egész himnusz, azaz ima megcélzott hallgatója, aki valódi megváltóként tud majd segíteni: Jézus. Hasonló módon jár el Kölcsey akkor is, amikor el akarja kerülni, hogy valamelyik magyar történelmi szereplőt, uralkodót, fejedelmet vagy politikust lehessen társítani a testvérharcban magukat is rongáló, bűneik miatt pusztuló magyar nemzedékek sorában. Ehhez a legjobb forráshoz nyúl: a zsoltárokhoz. Ezeken belül szinte külön alcsoportot képeznek a barlangi zsoltárok, ahol a felirat szerint a Saul elől bujdosó menekülő Dávid barlangokban húzza meg magát. A történeti hátteret Sámuel első könyvében találjuk meg, mégpedig a 13. és 22. fejezetben, továbbá a Krónikák első könyvében (11-15, 24,4). A Kölcsey által leírt helyzetre talán legjobban a bibliai előzmények közül az lSám 24. fejezete emlékeztet, ahol az üldözöttet karddal, azaz fegyverekkel akarja Saul kizavarni a barlangjából, de közben rájön a szükség, leguggol és könnyít magán, mire a menekülő Dávid előjön, de megsajnálja - noha még nem olvashatta József Attilát, de tisztelte a szükségét végző vadállatot, még akkor is, ha az a legrondább vadállat, azaz király (gondolhatta volna jakobinusként) -, és kardjával csak egy szeletet vágott le a guggoló király kaftánjából. 609