Oláh András: Április bolondjai (Budapest, 2017)

A versbeszéd vonzó foga­lom, hiszen ez lenne szép, ez lenne a cél: mindig versben beszélni. Vagyis emelke­detten (megemelten), távlatosan (dimenzionáltan). Úgy beszélni, olyan mondatokat szülni, hogy a szánkból kiröppenő szavak túlmu­tassanak önmagukon, kiemeljenek a megszokottból, átszínezzék a va­lóságot, felcsillantsák a reményt. Oláh András versbeszéde ilyen. Sorai látszólag egyszerűen szü­letnek, a hétköznapiság magzat­burkától iszamosan, ott lebegnek bennük a túlságosan jól ismert ér­zések: az ifjúság utáni nosztalgia, a szerelmi csalódás, a betegség kór­házi drámája, a szülőhaza bumfor­­disága, a háborúkkal és Trianon­nal és besúgókkal és pofonokkal terhelt huszadik század. Ám ennél jóval többről van szó és valahogy másképpen, mint azt elsőre gon­dolnánk - és ez az átlényegítés, ez a felszabadító bűvészmutatvány, igen, ez a költészet. A szabad versbeszéd mellett persze kötött formák is megje­lennek, főként páros rímekben írt művek. Azok sem csalódnak, akik a magyar irodalom folytonosságára, a hagyomány tiszteletére esküsz­nek: Petőfi, Vörösmarty és Ady mel­lett József Attila és Weöres Sándor is felbukkannak. A záró ciklusban pedig megjelenik a játékosság, a felszabadult, ám mértéktartó paj­­zánság - például a limerick műfaj kedvelői csettinthetnek. Azt hinnénk, szavakat rendezni, versbeszélni könnyű. Nem, nem az, a valódi költő tényleg megszenvedi. Oláh András valódi költő.

Next