Papp-Für János: Nehogy egyedül. Versek (Budapest, 2013)

Papp-Für János költészetében a nyerseség, a kegyetlenség, a hétköz­­napiság egy mitológiai, békességet és összhangot sugalló világot alkot, ahol az ember, az idő semmi több, mint a világ egyszerű alkatrésze, s mint ilyen: maga a világ. A viszony­lagosság itt jóra való szabadság. A megkeserítő szenvedélyből való elvonulásban hinni, hogy a kapasz­kodást megtagadó szélvihar is barát, még ha „szemében alig maradt” is valami, „ám csak szeretni” lehet. Ez a valami szótlanul s névtelenül is többet hordoz a titokból, mint megannyi fogalom, amely földre rántja a misztériumot. Papp-Für János verseiben „kopogtatás nélkül” világít, mindent megél és mindent kivár, mint aki tudja, „a szótlanság bizalom”, s „ebben az összevissza­ságban ” valaki párhuzamosan van, vele van. „mikor már a szerelem sem elég”, a Hatalmas megjelenik, s bár „mondanom kellett volna még”, többé nem szól a csöndes sötétség. „Lepusztult arcomon megváltozott minden menetrend”. íme, a meg­újító találkozás. Amikor azon elmélkedünk, mi az, amit Papp-Für János sokszínű költészetéből mint csendes reményt szólni hallunk, úgy véljük, az a bölcselet, miszerint a végzetes gondolkodásra épült világ a vi­szonylagosság útjain a valamitől egészen a valakiig elvezet. Iancu Laura

Next