Salamon Konrád: Kovács Imre forradalma. A földreform és a népképviselet Dózsája (Budapest, 2021)
Kovács Imre 1937 tavaszán, A néma forradalom című könyvében így figyelmeztette nemzetét: „1960-ig még növekedni fog az ország lakossága... Eléri a lélekszám a 10 milliót, utána azonban rohamos apadás fog beállni. (...) Az elöregedő társadalomnak nincs feszítő ereje (...) megnyugvás és kiegyenlítődés után vágyik. (...) Hite, lelkesedése nincs; ideálokért nem harcol. Az öreg társadalom a halál dermedtségével utolsó állomás egy nemzet életében. Sajnos, a magyarság ideérkezett, és megfiatalítani nem lehet. A statisztika és szociológia rideg törvényei sivárnak és kegyetlennek jelzik a jövőt: az elöregedő csonkaország után jön az elgyengülő és elnéptelenedő csonkaország... Március van újra... Az egyik magyar nemzet ismét ünnepelni fogja önmagát, de a forradalomról majd hallgatnak. A forradalom az ő szemükben történelmi burkus, akivel a társadalmat ijesztgetik. Pedig a forradalom sokszor a vitalitás jele. És az író - aki a parasztságból vétetett és bent a lelkében már mindent elvégzett - népének utolsó erejével sikoltja: »Igen: egy új Dózsa, egy új sereggel.« De hol van már a Dózsák kora és hol van a nép, mely halni kész?”