Szabó Palócz Attila: A legvidámabb tárhely. Regény (Budapest, 2013)

Annak, aki az utóbbi harminc-negyven­­ötven esztendőben a volt Jugoszláviában szocializálódott, egyéb alapélménye alig­ha lehetett, minta szétcsúszás, a fölbom­lás, a széthullás, a dezintegrálódás. Az már a személyes érzékenység függvénye, hogy mindebből ki mit érzékelt a tör­ténések idején: a Tito marsall nevével fémjelzett anyagi jólét, polgári szabadság és testvériség-egység illúzióját, vagy a tönkretett vállalkozások nyomorát, a más­ként gondolkodók süllyesztőbe zárását és a lefojtott, de dühöngő nacionalizmust; az antibürokratikus forradalomnak nevezett politikai pluralizálódásban a milosevici diktatúra kezdetét, vagy a demokratizálás reményét. Később egyértelműbbé váltak a dolgok: a háborúk, a harctérről bá­dogkoporsóban hazahozott apák és gye­rekek, a lakosság anyagi ellehetetlenítése és a háborús!gazdasági nyerészkedők uralma, az elszigeteltség, majd a bom­bázások, végül a magánosítás során nincstelenné tett százezrek nyomora gyökerestől tépett ki minden illúziót, a fölbomlás, szétcsúszás, széthullás, dez­integráció közvetlen valóságként hatá­rolta be a Szerbiára zsugorodott Jugoszlávia lakosainak, köztük a vaj­dasági magyarok létterét. Meg lehet-e kapaszkodni egy ilyen, darabjaira hulló világban? Hogyan lehet elviselni a jelen megpróbáltatásai mel­lett mindazt, ami a múltról és a múltból kiderül? Szabó Palócz Attila a gyűjtés és lejegyzés mániájában találta meg a világgal szembeni viszonyának felol­dását. Ne menjen veszendőbe semmi. Egykori újságcikkektől kezdve a hang­kazettára vett, majd letörölt zeneszá­mok listáján keresztül, versírótá­borokban született versikékig, drá­matervekig mindent lejegyez, félretesz, feljegyzései jelentik számára a ka­paszkodót. A legvidámabb tárhely cím, ami a regényben voltaképpen a ka­napé megnevezésére szolgál, egyszerre

Next

/
Oldalképek
Tartalom