Szabó Palócz Attila: A legvidámabb tárhely. Regény (Budapest, 2013)
Annak, aki az utóbbi harminc-negyvenötven esztendőben a volt Jugoszláviában szocializálódott, egyéb alapélménye aligha lehetett, minta szétcsúszás, a fölbomlás, a széthullás, a dezintegrálódás. Az már a személyes érzékenység függvénye, hogy mindebből ki mit érzékelt a történések idején: a Tito marsall nevével fémjelzett anyagi jólét, polgári szabadság és testvériség-egység illúzióját, vagy a tönkretett vállalkozások nyomorát, a másként gondolkodók süllyesztőbe zárását és a lefojtott, de dühöngő nacionalizmust; az antibürokratikus forradalomnak nevezett politikai pluralizálódásban a milosevici diktatúra kezdetét, vagy a demokratizálás reményét. Később egyértelműbbé váltak a dolgok: a háborúk, a harctérről bádogkoporsóban hazahozott apák és gyerekek, a lakosság anyagi ellehetetlenítése és a háborús!gazdasági nyerészkedők uralma, az elszigeteltség, majd a bombázások, végül a magánosítás során nincstelenné tett százezrek nyomora gyökerestől tépett ki minden illúziót, a fölbomlás, szétcsúszás, széthullás, dezintegráció közvetlen valóságként határolta be a Szerbiára zsugorodott Jugoszlávia lakosainak, köztük a vajdasági magyarok létterét. Meg lehet-e kapaszkodni egy ilyen, darabjaira hulló világban? Hogyan lehet elviselni a jelen megpróbáltatásai mellett mindazt, ami a múltról és a múltból kiderül? Szabó Palócz Attila a gyűjtés és lejegyzés mániájában találta meg a világgal szembeni viszonyának feloldását. Ne menjen veszendőbe semmi. Egykori újságcikkektől kezdve a hangkazettára vett, majd letörölt zeneszámok listáján keresztül, versírótáborokban született versikékig, drámatervekig mindent lejegyez, félretesz, feljegyzései jelentik számára a kapaszkodót. A legvidámabb tárhely cím, ami a regényben voltaképpen a kanapé megnevezésére szolgál, egyszerre