Szabó Palócz Attila: Utazások apósommal. A Felvidéken. A déli végeken (térregény) (Budapest, 2023)
2. könyv. A déli végeken - 2. fejezet. Szerbia
„reneszánsz uralkodója” volt ő, amibe persze belefér az is, hogy mindvégig önkényúrként viselkedett. Mint a korabeli Európa nyugati és keleti felében a keresztény uralkodók nagy része, ő is a régi Római Birodalom nagyságának és hatalmának helyreállításán dolgozott hódításaival. Hiszen láthattuk már korábban is, hogy a nyugati keresztény világ vezetői (s ezért tartották meg címeikben és a Német-római Császárság megnevezésében is...), de ugyanígy a bizánciak is, mindig találtak ürügyet, amelyre hivatkozva jogot formáltak (volna...) az időszámításunk szerinti 395-ben, Theodosius császár és fiai, Arcadius és Honorius által két részre osztott Római Birodalom egészére. Ürügye pedig Mehmednek is volt erre, nem is akármilyen: I. Orbán (1281-1362) szultán ugyanis, Anatólia meghódítása után feleségül vette V. Jóannész bizánci császár leányát, Helént. Trónviszályok kora volt ez is Görögbizáncban, így hát az oszmán vő segítette végül hatalomra apósát. (S mellesleg tegyük még hozzá, hogy Orhán nevéhez fűződik a janicsárság megszervezése is...) Ebből a frigyből hamarosan megszületett a későbbi Szulejmán pasa, aki Gallipoli elfoglalásával lényegében megnyitotta Európa kapuját a terjeszkedő oszmánság előtt, és következett még néhány uralkodói nemzedék, sőt egy bő tízesztendei interregnum is az Oszmán Birodalom élén, a családfa azonban töretlenül élt tovább, és egyértelműen visszavezethető volt Helénig. Akire aztán II. Mehmed is hivatkozhatott követeléseiben és igényeiben... De mint láthattuk is a történelem útvesztőiben, a Római Birodalom restaurációja csak homályos - és a reálpolitikai ítélőképességet elhódító - délibáb volt, amit sem a nyugati vagy keleti keresztényeknek, sem az oszmán uralkodónak nem sikerült megvalósítania. Hiába neveztette hát magát Róma Caesarának... A Hunyadi Jánostól elszenvedett nándorfehérvári veresége után pedig egy ideig még nyalogatta a sebeit, majd érdeklődése más irányba fordult... De nemcsak a 13. században, hanem néhány száz évvel korábban is vívtak heves csatákat magyar uralkodók, olykor egyszerre hárman is. Csak ezeknek máskor van jeles évfordulója... Hiszen például Salamon királyunk uralkodásának idején, amikor még a későbbi I. Géza és I. (Szent) László is az oldalán harcolt a bizánciak ellen. Vitéz Mikós írja: „Amikor a besenyők egy másik csoportja aztán délről, a bizánci birodalom felől támadt a magyar határmenti településekre, a három fiatal uralkodó ismét lóra ült. Ezúttal egy sokkal nagyobb hadműveletbe fogtak, ami nem ment áldozatok nélkül. Nagy nehezen átkeltek a Dunán, és Belgrádban ütöttek rajta a bizánciakon, nem ok nélkül feltételezve, hogy ők küldték rájuk régi szövetségeseiket, a besenyőket. Hiszen azok a bizánci császár utasítása nélkül nem mertek volna megtámadni egy idegen országot (amit mellesleg a bizánci görögök egyszerűen csak »Turkiának«, azaz a törökök, türkök földjének hívtak)” - jegyzi kötetében, majd így folytatja: „Végül éppen ez a belgrádi hadjárat - amely a magyarok fölényes győzelmével végződött - forgatta fel ismét a kialakulni látszó rendet, szüntette meg a jól indult barátságot, törte szét a király és a két fivér kapcsolatát. 1071-et írtak, Salamon akkor már a 18-19. évében járt, Géza legalább 5-6, László 12 éves volt nála idősebb. A konfliktus azzal kezdődött, hogy a Belgrádot feladó bizánci sereg Géza előtt tette le a fegyvert. A »kis« Salamont nem tekintették erre megfelelőnek. Aztán amikor osztozni kellett a hatalmas zsákmányon, akkor meg Salamon - egyik rossz szelleme, a német származású Vid ispán rábeszélésére - nem háromfelé osztotta 319