Szabó Palócz Attila: Utazások apósommal. A Felvidéken. A déli végeken (térregény) (Budapest, 2023)
2. könyv. A déli végeken - 2. fejezet. Szerbia
A csapás előrejelzéséhez, megjósolásához persze nem is nagyon lett volna szükség titokzatos, furcsa égi jelekre, sem természeti jelenségekre, hiszen a hazájában akkor már az el-Fatih, vagyis a Hódító Mehmed néven tisztelt II. Mehmed szultán alig három esztendővel korábban, 1453. március 29-én - csaknem kéthavi ostrom után - elfoglalta Konstantinápolyt, vagyis a mai Isztambult, és ezzel gyakorlatilag megdöntötte a Bizáncot, az egykor volt, dicső és nagyhatalmú ortodoxia és egyházszakadás ide vagy oda, de mégiscsak keresztény - Kelet-Római Birodalom már a végóráit élte. S ha a történelmi atlaszok megfelelő oldalaira pillantunk, a Balkán-félszigetet egy tömbben, minduntalan azonos, egybefüggő színnel ettől kezdve nagyrészt Oszmán Birodalomként jelölik a térképek. Nem kellett hát csillagásznak lenni, ahhoz, hogy a veszélyt bárki is felismerhesse, ahogy nem volt csillagász maga Hunyadi János sem, de a fenyegetést a birtokain is egyre gyakoribbá váló török betörések miatt a saját bőrén is érezhette. Az év februárjában megtartott budai országgyűlésen - akkor még V. László magyar király beleegyezésével és jóváhagyásával - kormányzóként ő maga rendelte el a mozgósítást. Augusztus elejére! És ezt II. Mehmed már nem várta meg... Érdekes kis adalék lehet talán még ehhez a témához, hogy Konstantinápoly bevétele után a szultán felfogadott egy magyar fegyverkovácsot, hogy - az akkori léptékekhez viszonyítva - minden korábbinál nagyobb, hatalmasabb, pusztítóbb ágyút öntsön neki. A veszélyt pedig III. Callixtus pápa is érezte, ha nem is csak a Halley-üstökös miatt, de minden bizonnyal voltak kémei, beépített emberei (minden korban és minden birodalomban, minden udvarban és minden hatalomban, mindig voltak árulók, akik megfelelő ellenszolgáltatások vagy ígéretek ellenében szívesen elárultak bármit, akár az ellenségnek is...), küldöncök és hírnökök is rendszeresen érkeztek székhelyére. Tisztában kellett hát lennie azzal is, hogy a nyugati uralkodóktól anyagi támogatásra nem számíthat a terjeszkedő Oszmán Birodalom elleni hadjárat szervezésében. És Magyarországról is minden bizonnyal eljutottak hozzá a riasztó hírek a török haderő nagyságáról, erejéről. Azt persze nem tudta ellenőrizni, hogy mekkora az igazságtartalma a hozzá eljuttatott üzeneteknek, bízhat-e még Hunyadiban és a magyarokban, vagy inkább azoknak higgyen, akik azt állították: Hunyadi hajlik a békére, kész átengedni területein az oszmán sereget Itália felé. Ez a nagy kétségbeesés vezetett végül ahhoz, hogy június 29-én - és még mindig az Úr 1456-ik esztendejében -, tehát alig három héttel a nándorfehérvári viadal előtt, Bulla orationum néven egy imabullát adott ki, amelyben rendelkezett arról is, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között, „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat. Mert: „feladassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. Az eredeti elképzelés szerint tehát a déli harangszó akkor még elsősorban a végveszélyre figyelmeztetett, s csak később rögzült úgy, hogy a nándorfehérvári diadalt ünnepeljük vele. Mi természetesen barbár hódítókként, a nyugati civilizáció, a kereszténység elvakult, pusztító és kegyetlenkedő ellenségeiként emlékszünk az oszmán hódítókra, hiszen eleink évszázadokon át véres háborúkban harcoltak terjeszkedésük, önkényük és kegyetlenkedéseik ellen. Nekünk a mohácsi vész tragédia, összeomlás, pusztulás. A török iskolákban és egyetemeken azonban a mai napig is fényes győzelemként tanulnak róla... 317