Szabó Palócz Attila: Utazások apósommal. A Felvidéken. A déli végeken (térregény) (Budapest, 2023)
2. könyv. A déli végeken - 7. fejezet. Horvátország
gyan határoztunk volna meg magunkat? Mit mondtunk volna, mivé szeretnénk válni, mit mondtunk volna, mik vagyunk? Mik leszünk, mivé leszünk, ha nagyok leszünk? Nem, nem csapunk át érzelgősködésbe, dehogyis! Csak megültünk most itt a szőlőhegyek oldalában, a Duna felett. Az eltelt néhány napban többször is, több irányban is átszeltük ezt az országot, az útvonalunkba szinte minden belefért a logikán, illetve az ésszerűségen kívül, szeltük a kilométereket, autónk csak úgy falta a csíkokat, s igyekeztünk úgy, azzal a szemmel is látni mindent, ahogyan a helyiek. Itt áll a közelben Újlaknak a 14. században épült vára is, elsétálhatnánk arra, beülni valahová, koccintani az ódon falak között egy pohár jófajta helybeli borral, egy tipikusan mai, modern vendéglőben. Hiszen az itt készült nemes nedvek világhírnevét mi sem jelzi szemléletesebben, mint hogy a 19. század közepe óta a brit királyi udvarnak is rendszeres beszállítói az itteni borászok, s így például II. Erzsébet királynő koronázásán is szolgáltak fel újlaki borokat. Talán csurrancseppen belőle nekünk is valamicske. S ahogy tápászkodunk lassan, hogy megindulnánk, bevallom megboldogult apósomnak, diszkréten ugyan, de ez az igazság, el is fáradtam rendesen, emberül ebben a nagy kalandozásban, mindenképp meg kell pihennünk egy kicsinykét, mielőtt még továbbindulnánk. Megfáradtak csontjaim, izmaim, tekervényeim... Megkopott enyhén immár a fogékonyságom is. Mindjárt magamba, vagy inkább magam alá roskadok. A vár oldalában panaszkodásom közben elhaladunk Kapisztrán János kápolnája mellett, hiszen a tábori lelkészek védőszentje ide vonult vissza a nándorfehérvári diadal után, és itt érte a halál is 1456. október 23-án. Nyugodjék békében! S ha feljebb kapaszkodunk még egy kicsit, a vár tornyából jó időben bizony a bácsi várig is elláthatunk, a Duna túlpartján, ma már egy másik országban, az a huszonnyolc kilométer valóban semmiség, főleg, ahogy egykor régen, ha jelzőtüzek égtek, amelyeket serény őrszemek lestek, hogy a várvédők, vagy kalandorok egymásnak jelezzenek, üzenjenek jót vagy rosszat, békességet vagy népek, vallások és nemzetek háborgását. Mi most nem jelzünk senkinek semmit, csak pihenni térünk, mert már tudjuk azt is, hogy hamarosan merre visz tovább bennünket kalandtúrák kiszámíthatatlanságairól elhíresült útvonala. Kiskőszeg „A vendégek már mind együtt voltak. A férfiak karéjban ülték körül a kis dohányzóasztalt a kandalló közelében, a hölgyek egy négyszárnyas üvegajtóval elválasztott nagy szoba másik részében, a szalonban csicseregtek. Az ajtó most teljes szélességében nyitva volt, mint valamikor régen, s Piriké magyar nótát játszott halkan a zongorán. Újlaki Miklós síremléke az újlaki ferences templomban (Szilágyi Sándor felvétele) 587