Szakolczay Lajos: Korunk farsangja. Tanulmányok, esszék kritikák (Budapest, 2016)
Bűvölet s bűvölő
A CSÖND METAFIZIKÁJA Nyilas Attila: Holtjáték Könnyű dolgunk volna, ha leírható lenne a Holtjátékban - a könyvtábla szerint: Holt játékban - szereplő csönd. A csönd mint érzület, mint bibliai sugallat, mint égzengésnél hangosabb kiáltás. A színpadi kikiáltó - vásárban? hangversenyteremben? szószéken? - árulja így a portékáját. Mintha a csöndnek tér kellene, hogy összes színe - mert Nyilas Atilla azt sugallja, hogy van fehér csönd és van fekete csönd - a maga gazdagságában kibomoljék. Ez a csönd fehéren is gyászos csönd, befelé nyelt sírás. Honnan a lélegzete? (A kérdés önkéntelenül is élő szervezetet föltételez.) A történelemből (a régmúlt és a közelmúlt eseményeiből) és a műveltség ama legarchaikusabb rétegéből, amit a népdal, a népballada kihagyásos, néha szürrealista képekben tobzódó építkezése igencsak jellemez. S legkivált pedig erősítést kap e csönd azon hitből, ami a szemérmes istenkeresőt táplálja. Nem a Biblia, és nem a megannyi bibliai történés - habár abban a házban a fekete könyv költészetként olvastatik -, hanem az örök kételkedőt fogva tartó miért (úgy is mint halálos láz) a motorja az aforisztikus, rengeteg költőelődöt megidéző versnek. Lehet, hogy a műveltségélményből müveltségélménybe merülő, némelykor artisztikusnak tetsző maszk minden réteget odahagyván új színnel gyarapszik, ám ami csaknem kezdettől mindmáig állandó, az az imát és a confiteort egyként keretbe fogó megrendültség. Szép, tiszta, szinte költőieden vers vall erről a lélekállapotról. „Kit vigyázva tagadlak, / adj erőt, Nemlétező, / éljek úgy, mint patakban / nem mozduló, tiszta kő, // derengő, Etikátlan / erkölcs ne mételyezzen, / ragyogj föl szép szilárdan / áramló kételyemben” (Fohász). A József Attila-i hetykeséget és a Weöres Sándor-i orfikus mosolyt a Nyilas-vers úgy adja vissza - az előbbit az aluvó józanságával („Derűs 301