Szakolczay Lajos: Korunk farsangja. Tanulmányok, esszék kritikák (Budapest, 2016)
A világ gyémánttengelye. József Attila 111
„A DUNÁNÁL” Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995 A kilencvenedik születésnapon újólag le kell szögeznünk: József Attila zseni, nincs az a társadalmi fordulat vagy kultúrpolitikai váltás, amely megkérdőjelezhetné e kijelentést. A magyar irodalomnak mindig is voltak - és vannak - közvélekedésen nyugvó alapértékei, s ezek közé minden bizonnyal odaszámíthatjuk József Attila költészetét. Az Ady utáni modern magyar líra reprezentánsa, bármely oldalról is akarták kisajátítani, mindaddig nyugodtan állni fog posztján, amig lesz magyar irodalom, amíg olyan versek, mint az Oda, a Kései sirató, a Hazám, a Karóval jöttél stb. az érzékeny és fogékony lelkeket magával ragadja, s a szépség más-más oldalait mutatván megrendíti. Ha költőnk, már ami értékszemléletünket illeti, ilyen biztos pont, akkor miért az újabb és újabb bizonyságtétel e nem mindennapi életmű mellett? Ki ellen kell és miért a demokrácia gyermekbetegségével küszködő, a pártos(k)odásnak túlontúl nagy szerepet tulajdonító társadalomnak (pontosabban: irodalmi és művészeti életünknek) a jelenlétével még ma is elég nagy vihart kavaró, tiszta erkölcsű és beszédű lírikust megvédeni? József Attila mint szegletkő? Inkább a maga méltóságával és nyugodt erejével korunkra is visszaható csoda, amely a legaprólékosabb szétszálazással is - tűrvén a filológia rohamait és az önmagunk igazolására kerekített önvallomásokat-magyarázatokat - megmarad egésznek. Számtalan út vezethető le belőle - talán a tradícióé és a modernségé is s mert fölöttébb gazdag ez az életmű, bárki megtalálhatja benne az őt érdeklő részt, szolgáljon az akár poétikai, eszmetörténeti, társadalomlélektani stb. tanulsággal. A József Attila-vár bevételét irányozta elő a Petőfi Irodalmi Múzeum múlt évi konferenciája is. Hogy ilyen rohammal meghódítható-e az öntörvényűsége folytán eleve meghódíthatatlan - nem szólván arról, 34