Türjei Zoltán: Térkép helyett. Versek (Budapest, 2014)
Tiiijei Zoltán ízig-vérig XXI. századi költő, aki paradox módon éppen arra döbbenti rá olvasóját, hogy a magunk mögött hagyott század egyáltalán nem ért véget. A keresés motívuma, amely a köteten végighúzódik, az irodalom legrégebbi toposzai közé tartozik, amit a posztmodem is nagy előszeretettel alkalmaz, s ez a tény önmagában is visszakapcsolja az írót és az olvasót a korábbi időkhöz. A kötet kereső lírai énje sok arcot visel, gyakran kisfiúnak, máskor kissé groteszk dráma szereplőjének, olykor különös képességekkel rendelkező elvarázsolt figurának láttatja magát, olyannak, aki magával a létezéssel, a most és a mindjárt közötti űr felszámolásával kísérletezik. Az elveszettség, a kétségbeesés állapota és ezzel szemben a védekezés és megmenekülés különféle gesztusai sokarcú egységet alkotnak a kötetben. Szinte minden pillanatban érződik a veszélyeztetettség, de a mégis megmaradás olykor játékos, máskor súlyos hulláma mindig megtalálja magának az utat, amelyen beáramolhat a versbe. Ez a képlet szerencsére egyáltalán nem teszi előre lejátszottá a kötet darabjait, ugyanis a felépítés módja változatos, és a hang, amelyen megszólalnak, sokféle: groteszk, filozofikus, intim, szürreális, megrendült. Nem kevesebbet tűzött maga elé a szerző, mint hogy bonyolult, de máskülönben szépséges utakon, melyeket kitérők nehezítenek, eljusson Istenhez, a másik emberhez, önmagához. Közben figyeli magát, és nem fél kimondani, hogy nem mindig érti a saját lelkét, a vele megtörtént dolgokat. Ám Tüijei olyan szerencsés alkat, hogy ezt is képes a javára fordítani, ugyanis a kötet záró sora a híres Eliot-i mondatra („Egyáltalán nem így képzeltem el”) emlékeztet: „esküszöm nem tudom hogy kerültem ide”. A sírfelirata tehát már neki is megvan, szerencsére a kőfaragó még meg sem született. Filip Tamás