Szalontai Csaba: Szeged születése. Megtelepedés a szegedi tájban a város alakulásáig - Opitz Archaeologica 14. (Budapest, 2019)
II. SZEGED ÉS KÖRNYÉKÉNEK FÖLDRAJZI ADOTTSÁGAI - II.4. Éghajlat - II.5. Vízrajz - Egyéb szikes tavak
96 II. SZEGED ÉS KÖRNYÉKÉNEK FÖLDRAJZI ADOTTSÁGAI fokozatosan a vizenyős terület nagysága, az antropogén táj átalakítás nem tudta véglegesen megváltoztatni annak eredeti jellegét.380 Ehhez még nagymértékben hozzájárult az is, hogy az alacsonyabban fekvő területre már egy magasabb víz is könnyen befolyt a Tiszából, ehhez nem is kellett árvíznek lennie (84. térkép). A tér beépítetlensége lényegében ma is változatlan, pontosan ugyanazok a felületei vannak beépítve, mint a 17. század végén. A Belvedere palota tömbje és a Radnóti Gimnázium épülete pontosan az egykori vár északi falának vonalát adják vissza. A Tisza Lajos körút másik oldalán a Teleki utca-József Attila sugárút-Sóhordó utca által határolt tömb valószínűleg új beépítésű terület lehetett (például Novotel szálló). De még a modern kori területhasznosítás is egyértelműen kihagyta a teret, amelynek az okát abban kereshetjük, hogy az egykori mederben nagyon nehéz statikailag megfelelő méretezésű épületet tervezni. A vizes területek hatása világosan kimutatható nemcsak a megtelepedés helyszíneiben, de annak fizikai kereteiben is. A felszíni vizek ugyanakkor szívósan ellenálltak az évezredek kihívásainak, és egészen a 19. század végéig megtartották közel eredeti adottságaikat. Területük valószínűleg fokozatosan csökkent, eredeti védelmi szerepüket már régen elveszítették, a város lassan elkezdte a part menti sávokat betölteni.381 Ám a szegedi lakosságnak végső soron majd csak az árvizet követő újjáépítéskor adták meg magukat, addig nem sikerült a szomszédos városrészeket összeépíteni. A város fejlődése éppen arról tanúskodik, hogy a lehető legjobban igyekeztek beépíteni a rendelkezésre álló területet, és nemcsak az utcahálózatot, de a portákat és az épületek elhelyezését is ehhez igazították. Ha a felszíni víz engedte - magyarul kevéssé volt mocsaras -, akkor azt a településszerkezet teljes mértékben integrálta. Ez jelzi valójában Szeged lakossága részéről azt az igényt, hogy a lehető legtöbb területet a maga hasznára tudjon fordítani, így nyugodtan kimondhatjuk, hogy ahol ez nem sikerült, ott a természet győzött. Mindezt azért tartottuk fontosnak hangsúlyozni, mert itt közel ezeréves folyamatról van szó, amelyben az intenzív antropogén táj átalakítás ellenére is megtartották eredeti rendeltetésüket Szeged felszíni vizei. Ez jól érzékelteti nagyságukat és hidrológiai fontosságágukat. Ebben minden valószínűség szerint nagy szerepet kaptak a rendszeres tiszai árhullámok, amelyek rendre feltöltötték e medencéket, hosszú időre ellehetetlenítve azok kiszárítását, így a lefolyástalan medencékben hosszú hónapokig is állhatott a pangó víz, amely semmilyen szempontból nem vált előnyére a területnek.382 A város szerkezetének és a vízrajznak ezen összefüggése és kölcsönös egymásra hatása valós alapot ad arra is, hogy az árvíz előtti településszerkezetből megpróbáljunk visszafelé következtetni a vízrajzi viszonyokra.383 A Belvárostól nyugatra eső rókusi területek minden 18-19. századi térképen vizes, csöpörkékkel tagolt és ideiglenes vízborítással vannak jelölve (32., 38., 40., 66., 91. térkép). Az alacsony fekvésű (Bfm 79) városrész minden bizonnyal lakatlan volt egészen a 18. századig, elsőként 1731-ben említik tanácsi jegyzőkönyvek önálló városrészként.384 1739-ben Szent Rókus tiszteletére kápolnát építettek,385 és a lassan növekvő lakosság létszáma miatt 1805-ben már önálló plébániát is kapott.386 A 18. században meginduló építkezésekre és területhasználatra az a jellemző, hogy azt döntően a vízrajzi adottságok határozzák meg, ráadásul a tagolt vizes felszínek miatt csak igen ritkásan lehetett a beépítést megvalósítani (90. térkép). 380 A városban 1848-1871 között működött a város által megválasztott Szépítő Bizottmány, amelyet később Szépítő Küldöttségnek hívtak. Ez a testület alapozta meg a városrendezés alapjait, az utcák szabályozását, kiegyenesítését, a csöpörkék feltöltését, tulajdonképpen mint városi építészeti hivatal működött. A belterület kiszárítása, a csöpörkék feltöltése és ezzel párhuzamosan a városi utak kövezése gyakorlatilag teljesen leállt 1862-1867 között, majd csak a kiegyezés után indult újra. A működés első konkrét terveit Maróthy Mátyás mérnök és Halácsy Miklós városi mérnök készítette el és nyújtotta be 1849. május 26-án a közgyűlés elé (73. forrás). Ezt azonban a bizottság nem tartotta jónak, és megbízta a francia származású Bainville József mérnököt a munka elvégzésével, aki 1850-ben, Maróthy halála után át is vette a főmérnöki tisztséget. Az első terveit a mocsarak lecsapolására 1852-ben, majd ezt megismételte 1855-ben nyújtotta be a Bizottmány elé. Nagy 1991. 81-83, 88. 381 A Palánk nyugati oldalán található vizenyős terület rendezésének igénye már a 19. század közepén felmerült a városban. 1853-ban készítette a Szépítő Bizottság első tervét a tér lecsapolására és rendezésére (Nagy 1991, 84), de ez csak 1871-ben történt meg. 1872-1873-ban sor került a laposabb részeinek feltöltésére is, majd 1874-ben megkezdődött a sétány kialakítása is.. 382 A csöpörkék egészen a város újjáépítéséig szerves részét képezték a városszerkezetnek, gátolva annak fejlődését, és sokszor a lakosság közérzetét is negatívan befolyásolva. Erről a tarthatatlan helyzetről emlékezik meg maró gúnnyal megírt újságcikkében Bakay Nándor, bemutatva azt a helyzetet, hogy a Belvárosban még akkor számos helyen lehetett tavakat találni, amelyekben gazdag élővilág volt, romantikus hangokat és hangulatot adva ezzel a városnak. Bakay Nándor: Az ún. csöpörkék és kácsafészkek Szegeden. Szegedi Híradó, 1860. május 10. 383 Ebben nagy segítséget kapunk az olyan utcanevekből is, amelyek a felsővárosi vízi élet nyomait őrzik: Bárka köz, Hajós utca, Fuvar utca, Kácsa utca, Kácsa köz, Csuka utca, Vessző utca, Gyík utca, Nádas utca, Háló utca, Árboc utca, Sajka utca, Tímár utca. Péter 1974 alapján. 384 Reizner 1900. III. 25 385 Reizner 1900. III. 25. 386 Reizner 1899.297,2. jegyzet; Pálmai 1955.229; Csongor 1970.213.