Trogmayer Ottó: A ló féktávolsága (Budapest, 2009)
Mondd, mit érlel annak a sorsa
1876-ban a Függetlenségi nyilatkozat századik évfordulójára. A talapzatával együtt 96 méter magas, valóban monumentális emlékmű közel akkora, mint a szegedi dóm tornya, a felhőkarcolók mellett később törpének tűnő fáklyát tartó hölgy előbb látszott az óceánról, mint a kontinens partvonala. A kérdéssel foglalkozó szakmai irodalom túlnyomó része szerint az agrárproletariátus, a föld nélküli Jánosok kilátástalansága, a nagybirtok túlsúlya, a nagyipari háttér hiánya késztette az embereket hazájuk elhagyására, anyanyelvük felejtésére. Ki emlékszik már arra az időre, a harmincas évekre, amikor a cipőt suszterek, a kabátot szabók, a szekeret bognárok készítették, és még a világcsúcsokat döngető repülőgépek is kis műhelyekben barkácsolódtak össze. A későbbi „cipőt a cipőboltból” reklám arra szolgált, hogy az emberek figyelmét felhívja a könnyűipar új gyáraira, hiszen senki sem akart cipőt a hentesnél vásárolni. Minek is magyarázzam. Az a világ megszűnt, a fogyasztói társadalom nem ismeri azt a fajta szegénységet, amikor még a középosztály gyerekei is örökölték a kinőtt cipőt, amelyet aztán szükség szerint talpaltak, sarkaltak, fejeltek, hogy még a harmadik generáció is viselni tudja. Boldog lett volna akkor több millió magyar, ha elég zsíros és lekváros kenyér jutott volna az öregeknek is, a gyerekeknek is. A fenének jutott volna akkor eszébe nem kérni egy kis koleszterines kenyeret, sóval, pirospaprikával beszórva, akkora karéjt, hogy eltörje a lábam, ha véletlenül ráejteném. Ha lenne olyan kenyér, ma is elfogadnám, jobb híján azért a bolti brngó is jólesik. 2007. augusztus 16. 174