Trogmayer Ottó: A ló féktávolsága (Budapest, 2009)
Szegény az eklézsia
nemek és néha halálnemek is megkülönböztethetők voltak. Több helyen az öngyilkosnak és a villámsújtottnak nem harangoztak. A halottnak való harangozás a legnehezebb próbára tette a harangozó tudását, hiszen „el kellett játszania” a halott nemét, a halál módját, az elhunyt társadalmi helyzetét (gazdag, szegény). Amíg az elhunyt a házban volt, akár koporsóban, akár a halotti ágyon, reggel, délben és este harangoztak neki, érte. A lélekharang csengett az elhantoláskor is mintegy bebocsátást kérve a másvilágba. Volt hely, ahol a férfinak három, a nőnek kettő, a gyereknek csak egy „cserdítés” járt. Szép szokás volt, hogy a település megbecsült halottját mindegyik felekezet harangja elbúcsúztatta. Gyerekkoromban Komáromban a kistemplom harangozója az egyházi iskola egyik szoba-konyhás lakásában élt, feladatai körébe nemcsak a harangozás, hanem az egész napi szolgálat, szükség esetén ministrálás, templomtakarítás is beletartozott. A reformátusoknál kevesebbet harangoztak. A harangozó itt is betöltötte a templomszolga szerepét. Úgy tudom, a parókián a tiszteletes és családja mellett a kántortanító és a templomszolga is kapott lakást. Természetesen nem egyformát. A fizetésekről már nem tudok, talán majd valaki egyszer megnézi a negyvenes évek elszámolásait, és összeírja, hány véka búza, hány öl fa, hány font viasz és más természetbeli juttatás volt a harangozók bére. Azt hiszem, hogy a borravalókon kívül készpénzt nem nagyon kaptak. Talán volt egy kis földecskéjük is, amelyet a tiszteletes úréktól vállaltak harmadába, ahol a család krumplija, a szárnyasok, a malacok kukoricája megtermett. Nagyobb úr volt náluk Bagarja, a béke barátja és a széles tenyerű Fejenagy, a helység kalapácsa, sőt Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi is. 2009. január 15. 52