Márton Áron: Miatyánk. Márton Áron hagyatéka 10. (Marosvásárhely, 2014)

Előszó

távol történő jelenségekkel példázódunk, ahelyett, hogy a megszokott, a belső jámborságot és tökéletesedést szolgá­ló irányzatnál maradva az előttünk megjelenő közösségek konkrét életét vennők, s az egyesek üdvét a nagyvilágtól függetlenül szorgalmaznékÚgy ítéli meg, hogy keresz­tény tanítástól elhajlott beszédek tekinthetők kellemes idő­töltéseknek, „esetleg nagyobb lélegzetű szellemi kirándulá­­sok"-nak, de mindenképpen „megkerülése a személy köz­vetlen tennivalóinak." Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amint esedékessé vált, hogy megkezdje a főiskolásoknak szóló szentbeszédeket. Bevallja, hogy „jobb volna a mesz­­szi távlatok nyitogatása helyett a magunkba nézést, az idők méhében forrongó jelenségek vizsgálata helyett a bennünk áramló történéseket figyelni" és azokról elmélkedni, „de mégis úgy érzem, hogy ma az átfogóbb feldolgozások, az egyetemesebb tájékozódás és tájékoztatás nem mellőzhe­tő a szószéken sem." E kettősség bűvkörében fogalmazza meg az igehirdetés máig érvényes szabályát: „A prédiká­ció célja az volna, hogy megmaradjon az előtte álló közön­ség konkrét életénél, s nagyobb távlatok nyitogatása helyett inkább az egyéni bűnöket, erényeket vegye. Itt javítson, vigasztaljon, segítsen. De mikor az élet zajló megindulá­sa most olyan apokaliptikus méretű, zúgása és morajlása olyan földrengéses, a látószöget néha tágabbra kell nyitni." - Mindjárt hozzáfűzzük, hogy Márton Áron az első nagy világválság éveiben fogalmazott imigyen, s nem a 2. vati­káni zsinat után. De az általa leszögezett alapszabály ma is állja a helyét. A Miatyánk hét kéréséhez szőtt beszédek magukon vi­selik a korabeli világválság problémáit. Szociális érzék­kel, az igazságosság szellemében tárgyalja a mindenna­pi eseteket, a nyomorgó, szerencsétlen emberek gondjait, a „munkát, kenyeret!" kiáltó proletártömeg nyomorúsá­gát, s közben birkózik a materialista világnézettel. Habár 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom