Márton Áron: Miatyánk. Márton Áron hagyatéka 10. (Marosvásárhely, 2014)
Előszó
távol történő jelenségekkel példázódunk, ahelyett, hogy a megszokott, a belső jámborságot és tökéletesedést szolgáló irányzatnál maradva az előttünk megjelenő közösségek konkrét életét vennők, s az egyesek üdvét a nagyvilágtól függetlenül szorgalmaznékÚgy ítéli meg, hogy keresztény tanítástól elhajlott beszédek tekinthetők kellemes időtöltéseknek, „esetleg nagyobb lélegzetű szellemi kirándulások"-nak, de mindenképpen „megkerülése a személy közvetlen tennivalóinak." Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amint esedékessé vált, hogy megkezdje a főiskolásoknak szóló szentbeszédeket. Bevallja, hogy „jobb volna a meszszi távlatok nyitogatása helyett a magunkba nézést, az idők méhében forrongó jelenségek vizsgálata helyett a bennünk áramló történéseket figyelni" és azokról elmélkedni, „de mégis úgy érzem, hogy ma az átfogóbb feldolgozások, az egyetemesebb tájékozódás és tájékoztatás nem mellőzhető a szószéken sem." E kettősség bűvkörében fogalmazza meg az igehirdetés máig érvényes szabályát: „A prédikáció célja az volna, hogy megmaradjon az előtte álló közönség konkrét életénél, s nagyobb távlatok nyitogatása helyett inkább az egyéni bűnöket, erényeket vegye. Itt javítson, vigasztaljon, segítsen. De mikor az élet zajló megindulása most olyan apokaliptikus méretű, zúgása és morajlása olyan földrengéses, a látószöget néha tágabbra kell nyitni." - Mindjárt hozzáfűzzük, hogy Márton Áron az első nagy világválság éveiben fogalmazott imigyen, s nem a 2. vatikáni zsinat után. De az általa leszögezett alapszabály ma is állja a helyét. A Miatyánk hét kéréséhez szőtt beszédek magukon viselik a korabeli világválság problémáit. Szociális érzékkel, az igazságosság szellemében tárgyalja a mindennapi eseteket, a nyomorgó, szerencsétlen emberek gondjait, a „munkát, kenyeret!" kiáltó proletártömeg nyomorúságát, s közben birkózik a materialista világnézettel. Habár 7