Békési Attila (szerk.): A Magyar Művészeti Akadémia Évkönyve 2018 (Budapest, 2019)
In memoriam
melletti eszmefuttatások rendre országos, sőt egyetemes súlyú kérdésekről szóltak. Diktatúráról, demokráciáról, a lelkekben dúló polgárháborúk Guernica-járól. Filmjeiben - mint szívben a dobogás - ott lüktetett a tizennyolc évesen, ballagása éjszakáján, a padláson, egy kecskelábú deszkaasztalon leírt ars poeticájának erkölcsi parancsolata, amely így kezdődik: „Őrizd az embert. Magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz, mert a mű, amit alkotsz, mindig kifejez téged.” Ehhez tartotta magát mindvégig. Feri! Beesteledett, mire odaértem. Bálint fiad bekísért a nagyszobába. Látni akartam a helyet, ahol egy héttel azelőtt körülültük a hosszú asztalt. Most üres volt, csak a fekete keretű olvasószemüveg árválkodott a fehér térítőn. A kis asztalon, témánként csoportosítva, a hajnalonként született, kézírásos jegyzeteid, az „irkáid”, ahogy mondtad. A félbemaradt könyv magukra hagyott lapjai. A másik szobában Sinike szótlanul nézte az unokátokat. A kicsi lány mindkét tenyerét az erkélyajtó üvegéhez szorította, s kifelé nézett. Odakint, a város felett fátyolos volt a decemberi ég, de jól látszódtak a csillagok. Úgy éreztem, mintha közelítene ... a Hószakadás... Egyre azok a verssorok jártak a fejemben, melyeket oly gyakran idéztél szeretett költődtől: „... valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban - nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.” Isten Veled, drága Barátom! Emlékedet szeretettel megőrizzük! Nyugodj békében! Lugossy László Áder János köztársasági elnök búcsúbeszéde Kása Ferenc temetésén a Farkasréti temetőben „Megmondtam az igazat. Nekem nincs időm mást mondani.” Tisztelt Gyászoló Család, Gyászoló Gyülekezet! „Megmondtam az igazat. Nekem nincs időm mást mondani” - halljuk Kallós Istvántól, a „Nincs idő” című filmben. Az ember hajlamos önhitt gőggel azt gondolni, hogy az ideje végtelen. Hogy van idő a feladatait halogatni. A kibéküléseket, a bocsánatkéréseket a távoli jövőbe halasztani. A tehetséget jobb időkre tartogatni. A munkát majd később befejezni. Az ember hajlamos azt hinni, hogy még később is lesz elég ideje az igazságot kimondani, értéket menteni, szabadságot teremteni, az embert megőrizni. Akitől ma búcsúzunk, sohasem késlekedett. A tisztességet, az igazmondást mindennél többre becsülte. Akitől ma búcsúzunk - ha az igaz szót meglopták -, nyomába eredt a tolvajoknak. Ha a tisztesség elveszni látszott a hazugságok tengerében - akár 10.000 nap áldozatával is felkutatta azt. Kósa Ferenc tudta: az élet egy „sóhajtásnyi idő”. Tudta, ebbe a sóhajtásba bele kell férjen a valósággal való szembenézés, emberségünk, sorsunk kiteljesítésének hatalmas, egyénre szabott vállalkozása. Már fiatalon látta maga körül a szegénységében is csodálatra méltó paraszti életet, szülei „pentaton lelkületű” nemzedékét. És magán érezte a magyarok sűrű, „megégett, agyonfagyott és tarkón lőtt” történelmét. A múltat, amely szerinte „legalább annyi cselekvőerőt halmozott fel bennünk, mint amennyi kiszolgálatottság-érzetet”. 18 évesen jegyezte le személyes életcélját: „megőrizni az embert”, „szabaddá tenni másokat”. Első hitvallásához egy életen át hű maradt. Pedig pályafutása rögtön első filmjének betiltásával kezdődött. Még az is kérdés volt, lehet-e diplomája valaha. A következő években - József Attila sorsát idézve - gyakran gondolt a szárszói sínekre, hogy véget lehetne vetni az alkotómunkát felőrlő megaláztatásnak. Vagy hogy egy másik országban szabadabb lehetne. Kósa Ferenc azonban itthon maradt. Itthon maradt és alkotott. Pedig volt 15 esztendő, amit a cenzúra által lepecsételt dobozokban töltöttek játék- és dokumentumfilmjei. Ő mégsem adta fel. Az idő őt igazolta. „Küldetés” című filmjét hat hét alatt egymillió magyar nézte meg a mozikban. Ez további munkára ösztönző elégtételt jelentett még akkor is, ha ezt követően a filmet csak zártkörű vetítésen láthatta a közönség. Amikor rátalált az alkotótársakra, akik egymásnak adtak ihletet, velük rátalált arra a párbeszédes, közösségi munkamódra is, amelyből a legszebb képeket, a legtisztább emberi hangot remélte. „...vitatkozva, viaskodva, de folytatjuk egymás gondolatait” - nyilatkozta már az első nagyjátékfilm, a „Tízezer nap” forgatása idején. És örökre ez maradt az ideálja: olyan világban élni, ahol az ellenvéleménynek helye, építő szerepe van. Ahol az érvek tisztességgel megütközhetnek. Ahol a súlyos kritikának és egyet nem értésnek is emberi hangja s nem állati üvöltése van. Ahol létezik közös emberi, közös művészi cél és igen, ahol lennie kell közös nemzeti célnak is. /m 124