Cseresnyés Márk (szerk.): A Magyar Művészeti Akadémia Évkönyve 2013 (Budapest, 2014)
Események, dokumentumok
remekül tudott vele bánni, hiszen színészetet is tanult, kisebb szerepeket is játszott. Nagy történetmesélő volt, fergeteges humorral, s ha a történet úgy kívánta, keresetlen szavakkal is élt, finoman szólva. „A hülyeség mindig kihoz a sodromból” -mondta. De róla még ekkor sem lehetett azt mondani, hogy nem válogatja meg a szavait, mindig megválogatta, gyönyörűen bánt a magyar nyelvvel. Nem hagyva ki az erőteljesebb ízeket sem. 1946 nyarán írta Féja Gézának: „Ennek az én életemnek a szemébe akarok nézni.” Manna egész életében a szemébe nézett mindennek. Szintén Féja Gézának írja: „Én végső fokon magyar vagyok, és úgy érzem, nem tudnék elszakadni innen pusztulásig menő honvágy nélkül. Nem is tudja az ember, mi köti annyira ide, de így van, talán a gyermekszereteten kívül ez a legerősebb érzés." Mama leveleiből, levéltöredékeiből lánya, Bényi Eszter több gobelin-montázst szőtt. Talán ezek a sorok is bennük vannak. Ami a „legerősebb érzést” illeti, Manna mintha ebben is az utolsó mohikánok közé tartozott volna, ez sem igazán divatos manapság. Amint az a művészettörténészi magatartás sem, ahogy pl. Kállai Ernő az 1950-es években háttérbe szorított, elnémított Európai Iskola művészeit sorra látogatta műtermeikben, tartotta bennük a lelket. Mi mást csinált Manna is, amikor járta a műtermeket, figyelmével és szeretetével tartotta a lelket Kohán Györgyben, hatalmas, súlyos felületek nagy erejű festőjében, akinek - róla szóló könyvében - feljegyezte egy mondását: „Engem a düh tart életben! És munkában!" Talán Mannára is igaz volt ez. De benne legalább ekkora erővel dolgozott a szeretet. Különös tehetsége volt észrevenni, felfedezni a magyar képzőművészet különösségeit, varázslatok, csodák iránti érzékenységét. Otthon volt Szabó Vladimír régi városaiban, virágos kalapú, macskás hölgyek, vak muzsikusok, az ifjúság forrásába lépő táncos, öreg testek között. Elsők között ismerte föl a miskei parasztpróféta, Tóth Menyhért fehéren izzó fehér képeiben, falusi Madonnáiban, ősállataiban a zsenit, s tett meg mindent azért, hogy fény hulljon ezekre, ne vesszenek el nyomtalanul. Elment a Somoskőújfalui kertvégi pajtaműterembe, hogy lássa Földi Péter emberarcú madarait, töviskorona-karámba zárt kékszarvú, mitikus teheneit, sínekre roskadt embereit, állatait. Fölismerte a sötét, látomásos erőt Lóránt János Demeter furulyás pásztor-angyalaiban kék disznók, piros fejű birkák gyűrűjében, állatmaszkos, ördög-hóhér gyepmesterében. Könnyekig megrendítette Kárpáti Tamás képeinek mélyarany ragyogása, a belső fényekből alig testet öltő Krisztusok, a sötétből felfénylő Isten báránya-látomások. Tanúja voltam megrendülésének Gaál József fantasztikus bálványai, „álomban létező” lényei előtt. „Te! Micsoda óriások ezek! Kicsi lesz az ember előttük. És hangjuk van, hallani őket, mint a Húsvét-szigeti szobrokat!" - mondta. Értette, szerette Kovács Péter feketén gomolygó, egymásba kulcsolódó, zuhanó gubanclényeit, átérezhette volna ő is az itt lévő „memento mori”, koponya-kép kérdését: „Nem ismersz meg?” Érzékeny, mindent látó szemmel figyelte a magyar grafika mestereit: Rékassy Csaba alázatos szerzetes-rajzolóját papírlapok tengerében, Almásy Aladár szürreális álomvilágának szárnyas lényeit, Szemethy Imre maszkos ember-állat-bogár lidérceit, Banga úr, Banga Ferenc nagyorrú, vidám, csodabogár emberkéit. Megrendítették Kurucz István András feketearcú, vergődő bikái, a Bikácsi Daniela különös, világvégi parkjaiban, furcsa füvek közt lebegő üres vízmedencék, érzékeny volt a tudatalattinak arra világára, amelyből megszülettek Maracskó Gabriella ijesztő, színes-gubancos „mindenevő” figurái, Sulyok Gabriella titokzatos, fehér mesefái. Fölismerte a zsenialitást Csíkszentmihályi Róbert groteszk-költői, ember-állat szoborlényeiben, bölcs vadkan-bácsijában, ködös-riadt őzike-asszonyában, ehhez a sorozathoz tartozik az itt lévő győztes-gőgös vízimadár. Láttam Mannát döbbenten állni Muzsnay Ákos ködös pasztelljei előtt, a mélyvörös, barna-szürke barlangfalak előtt lebegő kísértet-alakok előtt, fölismerve a bibliai utalást: „És kijőve a megholt, lábain és kezein kötelekkel megkötözve és az orcája kendővel vala beborítva.” (jn 11,44) Ezek az alakok költöztek fehér márvány domborműbe itt. És hallottam megrendült szavait Szabó Tamás félelmetes, kereszt nélkül lebegő sebesült Krisztusáról, a salgótarjáni sortűz-emlékműről. Elmondtam neki akkor egy történetet: filmet forgatunk a salgótarjáni sortűz-emlékműről, amikor odalép hozzánk egy idős ember és megkérdezi: „Tudják-e, mit mondtak a salgótarjániak a sortűzről? Hogy mi történt itt? Fasiszta bányászok, kenyérrel a hónuk alatt, megtámadták a téren békésen lövöldöző karhatalmistákat”. Az öregember egyébként kamera előtt nem merte elmondani, 2000- ben, 10 évvel a rendszerváltozás után. Manna akkorát nevetett, hogy a kiállítóteremben, ahol voltunk, mindenki odakapta a fejét. Nagyon tudott nevetni. Aztán szigorúan megkérdezte: „Szóval nincs benne a filmben? Akkor kötelességed leírni, úgyis kevés az 56-os folklór." Szabó Tamás egyébként festményt hozott ide: ijesztő alak, kinyújtott fekete nyelvű, címe: Elnyújtott idő. Manna itt van közöttünk. Szép, fiatal arca a bejáratnál, szép, öreg arca Csikai Márta érzékeny bronzérmén. Manára az elhallgatás, a félelem, a „mi lesz, ha elmondom”, a „hátha megégetem a számat” sose volt jellemző. Ha valakire, akkor ráillettek József Attila Ars poeticájának szavai: „Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt." Manna sose fogta be pörös száját. Kő Pál - templomépítő Szent Istvánok, falu fölött repülő táltoslovak mestere - Születésnapra című, Mannának ajánlott kis bronzára a Mannának annyira kedves festő, Tóth Menyhért versének egy sorát írta: „Szádon a vaspántot Szavad örök lángja átégette.” A kiállítást megnyitom: Kernács Gabriella (Elhangzott a Józsefvárosi Galéria kiállításának megnyitóján, 2013. október 21-én.)