Cseresnyés Márk (szerk.): A Magyar Művészeti Akadémia Évkönyve 2015 (Budapest, 2016)
Beszélgetések a művészetről
ismerős, barát volt. Későbbi közvetlen szomszédunk, Sándor bácsi, a nyolcvanon felüli juhászember olyan intelligenciával rendelkezett, mint egy egyetemi professzor, noha írni-olvasni nem tudott. Olyan világot ismertünk meg, amely valóban az ember szívéből jött. Ezt a részt semmiképpen sem vágnám ki életem filmjéből. - Szatmár mellett az ország más szegleteiben is gyakran megfordult, hogy filmet készítsen? - Az ország más részeiben is forgattunk, hiszen akkoriban például a Vasárnapi Újság remek témákat hozott. Többek között a mosonmagyaróvári sortűzről és megtorlásról. Talán ez volt a legfontosabb, legjelentősebb, kiugrást jelentő filmünk, hiszen a Vérrel és kötéllel (1990) című munkánk nagyon erős mezőnyben a Magyar Filmszemle legjobb dokumentumfilm díját kapta meg 1989-ben. Ezen mi is elcsodálkoztunk, hiszen ott volt az idősebb nemzedék, Sára Sándorék, Gulyásék, számos, már ismert középnemzedékbeli dokumentumfilmes. Akkoriban végtelen szerénységgel csak József Attilát idéztük többes számban: „csodagyerekeknek hittek bennünket, pedig csak árvák voltunk.” És ezt nem csak poénként említhették meg. - Messziről jöttünk, mélyről, s ez a film valóban jól sikerült. - E siker után merre lehetett továbblépni? Kinyílt valamiféle horizont? - A szakma megítélése szerint ismét egy fontos film következett. Egy férfiről szólt, aki 56-ban rossz helyen állt, mint apám is, aki politikai elítéltként börtönben ült négy évig, s ez egész életét meghatározta. Egy főhadnagy volt, akit a forradalmi eseményeket követően kerestek. Irtózatos hadjárat indult utána, mert ki akarták végezni. A határokat már lezárták, nem tudott hová menekülni. Parasztember lévén azt találta ki, hogy a disznóól alá egy gödröt ás, ott húzódik meg. Hat évet töltött ott. A felesége látta el élelemmel. Kisfia pedig ott játszott tőle méterekre. Ebből lett az Eltűnt idő nyomában (1990) című film, amelyet később játékfilmként is feldolgoztunk Erdélyivel. - Ez utóbbiban a feleség vált domináns figurává, élete és sorsa? Hiszen a férj nyilván csak ritkábban kerülhetett képbe? - Igen. A dokumentumfilmben a férfin volt a hangsúly, a játékfilmben viszont a nőn, hogy hogyan élte meg azt az irtózatos hat évet. Az asszony (1996) című filmben Eperjesi Károly és Györgyi Anna játszották a főszerepeket. - A cselekmény egy berendezett, biotóp, kissé teátrális közegben jelent meg? - Sok mindennel vádolhatnak, de soha, egyetlen filmünk sem volt teátrális. Mindig a természetes közegben jelentek meg történeteink, szereplőink őszintén kommunikáltak. Néhány szituációs dokumentumfilmem esetében el sem akarták hinni, hogy a valóság írta őket, miközben úgy tűnt, játékfilmes elemekből építkezik. Mindenki csodálkozott rajta, hogy miként lehet egy falut, egy családot végig úgy mozgatni, szituációba hozni, hogy az természetesnek hasson, „csak” éljék egymás közt az életüket. - Egyik munkájának már a címe is erre a közvetlenségre, természetességre utal: Élik az életüket. - Az a munka Kárpátalján készült, s három testvér végtelen testi-lelki nyomorúságáról szólt. Szóba sem került, hogy akár egy másodpercre is hamis, megrendezett dialógus vagy helyzet kerüljön a filmbe. Persze ehhez igen sokat kell forgatni. - Egy másik filmjük a szatmári csordák és tehenesgazdák sorsáról szólt... - A Requiem a szatmári csordákért, vagy ahogyan egyik szereplő nénink említette, s másik címként ez került a film élére: A jószág volt az aranya a népnek - megrázó történet. A szatmári emberek igen nehéz körülmények között éltek, állataik az életet, a megélhetés lehetőségét jelentették számukra. De közben az idők megváltoztak, a szocializmusnak is a kevésbé boldog felében adósságok halmozódtak fel. A teheneket el kellett adni. Az emberek pedig ottmaradtak nyomorukban, tehetetlenségben, tehenek és munka nélkül. Megszokták, hogy reggel felkelnek, tehenet fejnek, aztán kihajtják őket, s napjaik egésze az állataik felőli gondoskodás körül forog. Akiket a munka éltetett, mentálisan és anyagilag is állataik nélkül maradtak. A csordák kolompszavával, mintegy lélekharanggal zárul a film. Úgy gondolom, pontosan megmutatta, hogy hol járunk lélekben és történelemben. A sok-sok, többnyire idős ember világából, akik az állatokkal foglalkoztak, egyikőjüket, Bálla Bálintot kiragadtam, s Kolompok nyelvén, Gyékénykoporsó címmel készítettem róla egy filmet. Bálint bácsi ugyanis, miután kényszerűségből eladta a teheneit, tiszai gyékényből koporsót font magának. Visszautalva a Requiemre: az emberek úgy siratták meg teheneiket, mintha családtagjukat veszítették volna; hasonlóképpen az élet forrását jelentették számukra, mint Huszárik Elégiájában a lovak. Később arra gondoltam, hogy készítek ebből az anyagból egy még rövidebb, etűd jellegű filmet - minden bizonnyal Huszárik hatására -, amelyben csak szituációk jelennek meg, de az idős ember egy szót sem szól. Ez a film éppen mostanság nagy sikert aratott Argentínában, ahová engem is meghívtak. Egészen különös, hogy mennyire érzékenynek bizonyultak erre a világra. - Hogyan jutott el a játékfilmkészítésig? - A Budapest Stúdió lehetőséget adott, hogy leforgassuk az Indián tél (1993) című filmet. Csaknem minden filmemnek dokumentumfilm az alapja, így ennek is. Témája egy kamaszkori élményem. Hatvanban, a városban egy Gecse Tomi nevű ember már akkor, a 70-80-as években indiánnak öltözött. Az április 4-ei ünnepségre vonultunk nyílegyenes sorokban, ünnepi öltözetben, amikor szembejött velünk egy feltollazott ember feltollazott biciklivel. Éppen velünk szemben. Ez volt az a pillanat, jelenet, amely bennem megragadt, s ez lett az Indián tél című mozi Eperjes Károly főszereplésével. A film elkerült egy Portugáliában megrendezett nemzetközi filmfesztiválra, ahol harminc ország filmjei közül a legjobb rendezés díját kapta. - Sokat dolgozott együtt Erdélyi Jánossal, most mégis inkább külön filmeznek. - Nehéz volt két embernek egy lovat megülni. Sok filmet készítettünk együtt, de mindketten vágytunk már valamiféle önálló létre. Sí 'S § ^ 0 & művészetről Zsigmond Dezsővel 131 tm