Jánosi Zoltán: Oláh János - Közelképek Írókról (Budapest, 2018)
I. A pályakezdés (1958-1969)
I. A PÁLYAKEZDÉS (1958-1969) A szigorú analízisre elszánt szemmel körbetekintő férfi az akut történelem alakulását és benne az emberi csoportok (társadalmi rétegek) sorsának minőségét elemezve a legtermészetesebben tűzi tollára a parasztok, az értelmiségiek és a pártot szolgálók között (a legmélyebben a parasztságot, a vidék életét felmérő sorsrajza után) azét a proletariátusét, amelynek neve az új diktatúra ideológiájának alapjául szolgált. Annak mintegy hivatkozási alfája és ómegája, még pontosabban „ékköve” volt. Alcímként a proletariátus legnagyobb költőjének nevezett József Attila nevét írja (Egy József Attila-motívumra) a Proletár induló (a Kilencek antológiájában Ostoba tréfa néven) főcím alá. A vers korántsem azt adja, amit a (József Attila néhány, munkássorsokra tekintő versével látszólag szinkron elvű) költemény ígér. Egyik oldalról a hangütésében, a proletárélet egyes színfoltjainak megjelenítésében („Kóborlók, mint utcaseprő, / a kezemben kurta seprő”) éppen azt hirdeti ki, hogy József Attila kora óta a proletariátus sorsa annak alászorítottságában semmit sem változott („Emlékszel még? Az a púpos / olyat köpött, mint a lúdfos.”). Ezt a hatást a szerző a József Attila-imitációk közelségével éri el. Másik oldalról viszont ugyanezzel az eljárással jelenében az eszmék ormára emelt munkásosztály életének sivárságára, primitív vonásaira utal, de fetisizálva, profanizálva a proletár alakját. Az útját vesztett, a társadalom perifériájára szorított, a kizsákmányolt embert ragadja meg alakjában az a jelen is, amely az ő nevében cselekszi minden zavaros tettét. Alapként, érvként, ideológiai támaszként használja csupán a fogalmat, egy fontos emberi közösségét - amelyet József Attila komolyan vett, és a sorsát megoldani akaró történelmi és irodalmi perspektívákba állított -, miközben csaknem ugyanabban a státusban tartja, mint korábban a burzsoázia. Mert ugyan mi másra vallhatnának az élet perifériájáról ráadásul még 45