Jánosi Zoltán: Ratkó József - Közelképek Írókról (Budapest, 2017)
II. Szeged: A befogadó és kitaszító város
II. SZEGED: A BEFOGADÓ ÉS KITASZÍTÓ VÁROS Ratkóra kihegyezett írás hasonló, marxista forrásokból felszökő vádakat ismételt meg, mint az 1955-ös, névtelen nyíregyházi támadás. A cikk szerzője a kor szokása szerint megmondta, hogy a szocialista realizmus jegyében mit s hogyan kellene látniuk, gondolniuk és írniuk a fiatal alkotóknak. Legtöbbet Ratkóval és barátaival foglalkozott: „Ratkó József egyik legkomolyabb és egyben legproblematikusabb ígérete a csoportnak. Komplikált érzéseit és gondolatait mindig találó költői képekben fejezi ki, de sokszor indokolatlanul és szembeszökően a tragikus költői életérzés pózában tetszeleg. József Attilában nagyszerű példaképet választott magának. Helyesen ismerte fel plasztikus költői nyelvének titkát: a népnyelv szemléletességével kifejezni a gondolat és az érzés belső történéseit. De vigyázzon, ne hamis leckét vegyen nagy tanítójától. József Attila nem sablonra oktat. Ő a magyar falu életét nem azért látta és festette tragikusnak, vigasztalannak, mert ez így volt összhangban életérzéseivel, hanem mert kizsákmányoltnak és elnyomottnak találta. Benne a költői igazságérzet lázadt. Ratkó József - ha József Attila példáját tartja szem előtt - nem elégedhet meg csak formai hagyományainak ápolásával: eszmeileg és emberileg is tanulnia kell tőle.”47 A cikkíró éppen azt nem kívánta belátni, hogy Ratkó nagyon is József Attila-hagyományt követett akkor, amikor verseiben a társadalom belülről megismert, égető problémáival szembesített. Feleségéhez címzett levelében Ratkó kifejti az erre a véleményre adott belső válaszát, ami a kor „demokratikus” szokásainak megfelelően ismét nem láthatott napvilágot. „Szerinte [...] én csak egy egyszerű kis József Attila-epigon vagyok [...] E kijelentésen tulajdonképpen kétségbe kellene esnem és tüstént elszegődnöm suszternak. Csak hát én nem teszem azt! [...] Énnekem alighanem +7 Uo., 119. 69