Kováts Flórián - Pécsi Györgyi (szerk.): A Magyar Művészeti Akadémia harmadik Emlékkönyve, 2008-2011 (Budapest, 2013)
Akadémiai beszélgetések, előadások
sovány pénzét, maradék krumpliját, hogy tanulhassak, rám költötte el; s ha ablakdeszkán róttam korai verseim rendjét, valami ezüst csillant meg fáradt szemén az öröm. Aztán elment... Sohase látta meg első könyvemet; pénzt ruhára, sóra már nem rejthettem vánkosa alá - a temetőben hangtalan agyaggá zsírosuk csontja, homloka helyén nyaranként gyökeredzik a virág. S én örökségét egyre hordozom: Arcomon a szomorúság jelét, néma alázat terheit magamban, s tudom, a szegénység komor világát halálomig se felejthetem el - egymáshoz fűzve járunk majd örökké, mint legelőn az egyigás lovak. Ez a vers valaminek a befejezése, utána más következett. És itt megint neveket kell mondanom, legalább egy-két nevet: Juhász Ferenc és Nagy László, Radnóti. Ebben az egész költészetben egyszer csak, elsősorban a magam számára, valami lázadás indult el. De ha őszinte akarok lenni, lázadás önmagam ellen is, tehát az ellen a rövid kis életmű ellen is, amit addig csináltam. Zsille Gábor: - Igen, pontosan, A szökött ló elégiája című versedet nagyon gyakran hasonlították annak idején Juhász Ferenc nagy ívű költeményéhez, A szarvassá változott /in...-hoz. És azt olvastam a kiadói fülszövegben, hogy az első két könyvedet irodalomkritikusok gyakran hasonlították Illyés Gyula versvilágához is. Erről mi a véleményed? Kalász Márton: - Nem, nem, nem, ez nem igaz! Mindmáig nagy tiszteletem Illyésnek. Illyés Gyula verseit is meg a Puszták népét is elég hamar megismertem. Olyan vidéken voltam gyerek, mint ő, csak nem Tolnában, Rácegresen, hanem Baranyában éltem egy faluban, a nagynéném a pusztán volt cseléd, tehát a pusztát is ismertem. Mindent, amit az ember látott gyerekkorában, a háború utáni időket, nem lehetett megkerülni, de minket, akkor kezdő fiatalokat úgy hívtak, hogy „juhászferenciek...” Zsille Gábor: József Attiláról is tudom, hogy kedves költőd és ifjúságod nagy élménye volt. Hogyan jutottál hozzá a könyvekhez, hol találkoztál József Attilával, hol találkoztál Juhász Ferenccel és a többi költővel? Kalász Márton: - Juhász Ferenccel akkor találkoztam, amikor Pécsett diák voltam. Mindig megvettük a kis pénzünkön az irodalmi lapokat. Ami lényegessé vált az én gyerekkori olvasásaimnál, az a Vigilia. A Vigilia nagyon jó folyóirat volt a háború után. Rövid ideig megszüntették a németek bevonulása után, aztán újraindult, és mindig csodálatos volt a világirodalmi része, és a legszebb magyar versek is itt jelentek meg. Említettem Radnótit. Sík Sándor Radnóti-emlékezése figyelmeztetett engem, hogy egy Radnóti Miklós nevű költő is élt Pécsett. És a könyvtárban meg is találtam a Radnóti-köteteket. Hogy miért kezdem verset olvasni? Zsille Gábor: - Középiskolásként ért az a hatás? Ágoston Julián? Kalász Márton: - Ez a hatás folytatódott, és szomorú, hogy Ágoston Julián nevét már senki sem ismeri. Ágoston Julián nagyon tehetséges fiatal katolikus költő volt, a Szent István Társulatnál jelent meg kötete, kassákos áradású versekkel. Ott találkoztam vele mint a magyartanárommal. Egerből akkor jött át, fölolvastam neki a verseimet, és az egész szinte magától ment, lehet mondani. Rónay Györgynek elküldte levélben a verseimet, és Rónay volt az első, aki reagált a verseimre. Zsille Gábor: - Amikor ‘50-ben elhurcolták a szerzeteseket, Ágoston Julián is erre a sorsra jutott? Kalász Márton: - Ágoston Julián már korábban. Egyszer hallottuk, hogy elvitte az ÁVO. Azt se tudtuk, mi az az ÁVO. Kunszentmártonba vitték, a gyűjtőtáborba, aztán év végén arra ébredtünk, hogy „fiúk, elvitték a tanárokat”. Én úgy tudom, hogy Kunszentmártonban emléktáblája is van. De ha elgondolom, hogy mit jelentett ott ülni a padban egy olyan tanárral, aki nemcsak fantasztikusan tudott magyarázni, de szerette is a verset - három számban láttam a Vigiliában a verseit -, ilyen tanárnál diáknak lenni...! Ő külön vadászott rám, nem a versek miatt... Hanem egyszer fölém hajolt: édes jó fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul? Kiszabadulása után egy kis faluban tanított hatéves gyerekeket. Valahol egy üzlethelyiségben lakott, de akkor már nagyon beteg volt a szívével, nyilván nem használt neki ez az egész időszak. Én aztán már nem találkoztam vele, de kaptam tőle egyszer egy nagyon szép levelet. Zsille Gábor: - Nyilván több példát is lehet találni a magyar irodalomtörténetben, de volt egy bizonyos Márai Sándor, aki írói pályája kezdetén válaszút elé került. El kellett döntenie magában, hogy német író akar lenni, vagy magyar író? És végül a magyar nyelvet választotta. Színészek is voltak így, hogy el kellett dönteniük egy bizonyos helyzetben, hogy német színészek lesznek, vagy magyar színészek. Azért, mert az a település, ahol születtél, felnőttél, Somberek, hagyományos német ajkú település, és tőled tudom, hamarabb beszéltél németül, mint magyarul, nyolcéves korodig csak németül... Kalász Márton: - Tízéves koromig, de nem németül, hanem egy archaikus nyelvjárásban. Zsille Gábor: - Nem svábul... Tőled tudom, hogy ez nem pontos meghatározás... Kalász Márton: - Versesköteteket, József Attilát sokat olvastam, és Sombereken természetes volt, hogy ha József Attila magyarul írt, akkor én is. Zsille Gábor: - De József Attilán kívül volt még egy tanítómestered, a bukovinai székelység. Kalász Márton: - Igen, a bukovinai székelyektől tanultunk meg magyarul, mégpedig egy archaikus székely nyelvet. Zsille Gábor: - Talán nem mindenki tudja, hogy a Somberekről kitelepített németek helyére kényszerrel beköltöztettek bukovinai székelyeket. Kalász Márton: - A kitelepítés később volt, mint a betelepítés. A székelyek már ‘43 nyár végén jöttek be Magyarországra. Zsille Gábor: A bárány az egyik legfontosabb szimbólum a költészetedben. Hallhatnánk bárányos verset? Kalász Márton: Szívesen... ÖSSZES VERSEK JTOI77