Kováts Flórián - Pécsi Györgyi (szerk.): A Magyar Művészeti Akadémia harmadik Emlékkönyve, 2008-2011 (Budapest, 2013)
Akadémiai beszélgetések, előadások
BABITS ÉS ILLYÉS emelte tekintetét ránk, mintha mázsás súly nehezedne rá, és irtózatos erőfeszítéssel préselt ki néhány szót, majd újra magába süppedt. Ahogy jöttünk le a hegyről, zokogtam, hogy hetei, napjai lehetnek hátra, ezt nem lehet túlélni. De utána még tíz évet élt. Flóra fantasztikus társa és egyszersmind orvosa volt, hogy ennek a súlyos bajnak alig van nyoma az életműben és az Illyésről alkotott képben. Vasy Géza: Illyés naplójában többször említi, hogy biztatta Flórát, nyugodtan írjon bele a naplóba ő is. De nem írt bele. Megpróbáltam utánanézni, hogy mi van kiadva, de úgy értesültem, lényegében szinte semmi sem hiányzik. Vannak nyilván apróbb húzások, de hogy mit húzott ki Flóra néni, azt pontosan nem lehet tudni. Illyés Gyula a naplókat rendszeresen csak úgy hetven felé járva kezdte el írni, és ez Flóra tanácsa volt. Flórának fantasztikus munkabírása volt, látástól vakulásig tudott dolgozni. Viszont annyira hiú volt Flóra néni, hogy senki se tudta, mikor született. Én úgy tudtam meg, hogy mikor született, hogy a halála után sugároztak róla a tv-ben egy rövid portrét, amiben szerepelt az egyetemi indexe. József Attilánál fél évvel volt fiatalabb. Tehát ez azt jelenti, hogy 1937-ben ő már a harminckettedik évében járt - akkor ez már szabványos vénlányságnak számított. Ács Margit: Viharos emberi és költői kapcsolatokról hallhattunk, beszélgettünk, amelyek nagyrészt a körül forogtak, hogy kit közölt és kit nem közölt a Nyugat. Az embernek elfacsarodik a szíve, hogy az irodalom akkor mennyire fontos volt. Most pedig szinte mellékes, elhanyagolható dologgá vált. Mert talán mi, művészek, írók sem becsüljük eléggé magunkat, legalábbis ezt szűrik le az emberek abból, hogy egymást mennyire nem becsüljük. 2009. április 16. ■ Ács Margit: Megdöbbentő, hogy Radnóti Miklós ma százéves lenne. Gyerekkorom óta úgy tartom őt számon, mint Kölcseyt vagy Vörösmartyt, múltbeli klasszikusaink egyikeként. Döbbenetes érzés, hogy ugyanakkor ennyire közeli a mi életünkhöz, én például már éltem, amikor a legnagyobb versei születtek. Radnóti azok közé az alkotók közé tartozik, akik - azon túl, hogy írott életművük a magyar kultúra legfontosabb részét alkotja - az életükkel, a sorsukkal is beleszövődtek történelmünkbe és a magyar kultúrába. Vannak költőink, akiknek a halála is szinte részévé lett az életműnek, nem is kell példákat sorolnom, mindannyian számon tartjuk őket. Radnóti műve attól, hogy a költő milyen körülmények között halt meg, nagyobb súllyal nehezül ránk, mint a hozzá hasonlóan nagy, de szerencsésebb sorsú kortársaié. Mégis az utolsó egy-két évtizedben viszonylag kevés szó esett költői hagyatékáról. Ebben annak is szerepe lehet, hogy ez a költészet rendkívül fegyelmezett, klasszikus poétikai elveket követő, formacentrikus költészet, a mai relativista szemléletű és formákat lebontó művészeti életben pedig ez a fajta beszédmód némi idegenkedést vált ki. De minden bizonnyal ennek az irányzatnak is vége lesz egyszer. Nem a százéves születésnap ünneplésétől várható a gyökeres fordulat a Radnóti-életmű újrafelfedezésében, de bizonyára a médiában most gyakran elhangzó versek mégiscsak segítenek visszafordítani az embereket ehhez a fajta modern klasszikus költészethez, és újra meg tudják majd csodálni e hatalmas formai kultúrában rejlő hatalmas erőt. Én nem vagyok Radnóti tudós ismerője, magánolvasóként foglalkoztam vele mindig. Vendégeink azonban a tudósinál is mélyebb ismeretekkel bírnak róla, és közöttünk ül Ágh István is, aki mostanában írt egy verset Radnótira nagy empátiával emlékezve. Először arra kérném Papp Jánost, hogy a Razglednicáknak az utolsó részét olvassa föl, amihez ez a vers MA I 68