Mohi Sándor: Átmeneti idők. Mohi Sándor beszélgetései Huszárik Zoltánról (Budapest, 2021)
Gelencsér Gábor filmesztéta
106 Átmeneti idők de később mégis visszavették. A hatvanas években pedig, amikor már diplomás rendezőként elkezdett dolgozni, ha nagy küzdelmek, nehézségek árán is, de a konszolidálódó kádári kultúrpolitika lehetőséget adott filmjei elkészítésére. Úgy gondolom, ezt is értékelni kell. Sőt, ehhez érdemes hozzátenni, hogy az a forgatási módszer, ahogyan az Elégia Tóth János mérhetetlenül precíz, energiát és időt nem kímélő módszerével forgott, s ez nyilván a Szindbádra meg a Csontváryra is igaz, gyártási értelemben nem bizonyult „gazdaságosnak”. Azt akarom ezzel mondani, hogy a mostani gyártási szisztémában ilyet biztosan nem engedhetne meg magának egyetlenegy alkotó sem. A fegyelem akkor inkább politikai értelemben jelentkezett, s kevésbé a költségvetési, gyártási oldalról. Emiatt készülhettek el ezek a filmek ilyen aprólékos munkával, s ez végül is pozitívum. Nem volt szabadság, miközben sok szempontból kedvezőbb volt a helyzet. Huszárik és nemzedéktársai első generációs értelmiségiek voltak. Óriási utat tettek meg, akár a szó fizikai, akár szellemi, lelki értelmében. A szegény, falusi vagy akár tanyasi környezetből megvolt a lehetőségük arra, hogy tanuljanak, és egy másik környezetbe kerüljenek. Mindez az ötvenes évek kultúrpolitikájának köszönhetően, ami egyfelől lehetőséget adott erre, másfelől viszont megfosztott tőle, mint ahogy Huszárikot is kirúgták a főiskoláról. Az alapélményük mindenesetre erőteljesen kötődik származásukhoz, illetve környezetükhöz, amelyből érkeztek. Huszárik esetében a falusi környezet, a kapcsolata édesanyjával erőteljesen beépül művészetébe, sokszor konkrét motívumokban is. Ha belegondolunk, a Groteszk című főiskolai vizsgafilm kivételével egyetlen Huszárik film sem játszódik nagyvárosi környezetben. A Csontváryban vannak ilyen képek, de ott is nagyon erőteljes a törekvés, hogy máshova menjünk, el innen. Ha kerülnek modern motívumok a filmekbe, azok legtöbbször ironikusak. Az A piacerében például eltemetnek egy autót. Nála tehát erős a kapcsolódás a tradícióhoz, a népi kultúrához, hasonlóan Nagy Lászlóhoz: nem véletlenül ihletője az Elégiának a Búcsúzik a lovacska című hosszúvers. Emiatt fölvethető, hogy Huszárik konzervatív beállítottságú művész volna. Nem foglalkoztatja a modern kor, a modern világ; a régmúltban, illetve egyfajta időtlenségben játszódnak filmjei. Lehet, hogy ez így van, filmjei struktúrája viszont hallatlanul modern, s ez a mindenkori avantgárdhoz kapcsolja őt, miközben motívumkincse tradicionális. Gondoljunk például vonzalmára az idős emberek világa iránt (Tisztelet az öregasszonyoknak). Mindez azzal függ össze, amit sokszor elmondott: őt az örök emberi dolgok érdeklik. S ez valószínűleg abból táplálkozik, hogy egy szinte archaikus, atavisztikus, természetközeli világból jön, ahol a természettel, az évszakokkal kapcsolatos élmények mások, mint egy városi ember esetében. Amikor budapesti értelmiséggé vált, akkor a művészetében ezek egyáltalán nem múltak el nyomtalanul. Ő nem forgatott modernista, elidegenedés-történeteket, amilyeneket kortársai közül sokan, mint Makk Károly