Mohi Sándor: Átmeneti idők. Mohi Sándor beszélgetései Huszárik Zoltánról (Budapest, 2021)
Viczkó Tibor filmrendező
Viczkó Tibor filmrendező (1953) 287 egy vonalat húz a vászonra. Megfogni az időt, megfogni a végtelent, megfogni azt a valamit, amiről csak beszélni lehet, mert valójában nem lehet megfogni. A Szindbád csodája, hogy ott megfogta. A Szindbádnál az, hogy hullik egy falevél, más rendezőnél semmi. Nem lenne jelentése. Zolinál mindennek volt belső jelentése, egy másik tartományba ment át. Játszott az idősíkokban. Az óbudai temetőjelenetben például milyen idősíkok vannak! Mennyire figyel millió részletre! Egy dologról beszél, de valójában nagyon sok dologról beszél. Ami mellett elmegy az életünk, de ha mélyen belegondolunk az életünkbe, akkor az életünk része. Zoli ezekben a dolgokban megpróbálta a múló időt megfogni. Valahogy nyomon követni. Valahogy visszaadni. Filmen visszaadni hallatlanul nehéz. Hogy visszatérjek az „ötlépcsős műteremre”, Zoli beavatott egy kicsit a dolgaiba. Mondtam neki, hogy Latinovits nélkül nem tudod, lehetetlen. Mert Latinovits Zoltánra volt ráírva a Szindbád is. Krúdy régen írta, de találtak egy olyan karaktert, aki a legjobban visszaadja Szindbád figuráját. A Csontvárynál ugyanez lett volna. Van Csontváry, egy bolond zseni, és van egy Z, Latinovits Zoltán, a színész, akinek a filmben meg kell jelenítenie Csontváryt. És neki millió konfliktusa meg millió helyzete van, és összecsúsznak az idősíkok, hogy most Z., a színész vagyok, vagy Csontváry vagyok, a filmszerep. Ezt eljátszani egy magyar színésznek teljességgel lehetetlen. A Csontváry elején, már a terepszemlék alatt, a körülmények úgy hozták, hogy én is ott lakhattam a Columbus utca 38-ban. Ez azért történt, mert Zoli rengeteget volt külföldön. A Szovjetunióban, Buharában, Taskentben, Bulgáriában a tengerparton, Olaszországban Taorminában, és állandóan mennie kellett terepszemlézni. Teljesen üres volt Zoli lakása, és attól félt, hogy föltörik, mire hazajön. Akkor szólt nekem, hogy Tibi, itt a lakáskulcs, nagyon figyelj a lakásra, legyél minden éjjel ott, nehogy valaki betörjön. Bekerültem ebbe a lakásba, bekerültem ebbe a közegbe, hallatlanul jól éreztem magam. A mennyezetig tele volt a polc könyvekkel és fotóalbumokkal. Bármit levehettem, és elkezdhettem lapozgatni az ilyen-olyan albumokat. Csodálatos volt nekem, egy vidéki gyereknek. Mert én vidékről kerültem fel Pestre, és kellően műveletlen voltam. Ez az igazság. A filmrendezők meg a film világát nem ismertem. Nekem óriási dolog volt valakivel beszélgetni, aki filmrendező, vagy aki forgatókönyvet ír, akinek megjelent öt kötete, és József Attila-díjas, mint Ágh István. Az ő világukba bekerülni... Mindig akartam tanulni a nálam idősebbektől. Kerestem az úgymond bölcs emberek társaságát, akiktől tanulhatok, és belecsöppentem ebbe a világba. Ez a lakás a második emeleten nem egyszerűen egy kísérleti szanatórium volt, ahol olyan emberek gyülekeznek esténként össze, akik a valós világnak vagy a modern világnak a betegségeitől szenvednek, és bemenekülnek egy szobába Dosztojevszkijhez vagy Jeszenyinhez. Olyan könyvei voltak Zolinak, olyan