Mohi Sándor: Átmeneti idők. Mohi Sándor beszélgetései Huszárik Zoltánról (Budapest, 2021)
Viczkó Tibor filmrendező
288 Átmeneti idők világa volt Zolinak, hogy olyanokat senki nem olvas ma már, akkor is csak kevesen. És én bekerültem ebbe a világba. Azt mondta Császár Pista, az író úr, aki úgy hívott engem, hogy titkár úr... Titkár úr, ma ráér-e Zoli este? Mondtam, hogy úgy tűnik, nincs semmi programja. Akkor én lettem a titkár úr. Később, amikor Zoltánt temettük, mentem Császárral kifelé a Farkasrétről, és mögöttünk jött Mariska néni. És azt mondja Mariska néni, nem hangosan, de hallhatóan, hogy ott a kis Huszárik. És megfordultunk mind a ketten, mert Császár is azt hihette, hogy ő a kis Huszárik, közelebb van a kis Huszárikhoz, mint én. Mondom, Mariska néni, én Tibi vagyok. És mondja Mariska néni, hogy Tibi nagyon szerette a fiamat, mindig védte, óvta. Mondom, de én akkor se vagyok kis Huszárik. De, azt mondja, olyan a menése is, meg olyan vékony. így lettem aztán titkár úrból kis Huszárik, de ehhez Zolinak el kellett menni. Ebben a lakásban esténként a magyar irodalom színe-java megfordult. Úgy kell elképzelni, hogy itt József Attila-díjasok nyüzsögtek. Jöttek, Zoli ajtót nyitott, mosoly az arcán, bevonultak a szobába, és elkezdődött egy hosszú irodalmi fecsegés, ami reggel négyig, fél ötig is eltartott. Akinek kötete megjelent, az valami módon följött ide, mert kikérte Huszárik véleményét. Császár mindenképpen. Ágh Pista mindenképpen. Kíváncsiak voltak a véleményére. Mert Zoli soha nem írt verset, de valami olyan fogékonysága volt, valami olyan dolgot látott a versekben, a jó versekben. Nagy Lászlót például mindenki ismerte azokban a világokban, amelyekben én mozogtam. Császár esszéit végigbeszéltük, és én voltam a lőtér. Akin minden dolgot kipróbáltak. Én voltam a vidéki gyerek, aki teljesen műveletlen az irodalomban, mert csak „Az egész úton hazafelé azon gondolkodom” volt bennem, mert az iskolában tananyag volt Petőfi. Huszárik finoman úgy beszélgetett előttem a többiekkel, hogy megfogjon. Valami kezdett rám ragadni. De jártak ide zenészek is. Járt ide Bódy Gábor is. Amikor a Psychét forgatta, néha-néha feljött a legszűkebb stábjával. Leültek a szőnyegre, és akkor elkezdődött egy diskurzus. Az egyik a Csontváryt csinálja, a másik a Psychét. Tehát volt itt egy alkotói tábor, hogy összejönnek emberek, fecsegnek és közben nagyon fontos dolgokról beszélnek. Azt mondtam Zolinak, hogy én nem értem a költészetet. Zoli mindent tudott a költészetről, hallgatott, kezembe nyomott egy verset. Azt mondja, nézd meg ezt az írást, Tibi. Mondom neki, nem tudom, de valahogy annyira messze van a valóságtól, az utca nyelvétől ez az egész. Oké, hogy Arany János szókincse fantasztikus, és a költészet a szókincsre épül, szituációk megfogalmazására vagy átalakítására, transzformálására. A költő átgondolja azavaros utcát, és akkor ő abból ír valamit. Azt mondja Zoli, nézd, ez a vers valóban nem a legjobb verse ennek az embernek. Na várj, mondja, mutatok neked egy Adyt. Adyt régen is tiszteltem, mert megtanították a suliban az irodalomtanárok tisztelni. Akkor