Mórocz Gábor: Buda Ferenc - Közelképek Írókról (Budapest, 2020)
Ébresszen aranysíp (1970)
ÉBRESSZEN ARANYSÍP (1970) Lászlónak (valamint a Hetek csoport többi tagjának) a költői törekvéseihez áll közel. Igaz, a kötet első darabja, a - feszesen megszerkesztett, sodró erejű, ám sematikus világszemléletet érvényesítő - Liliom és korbács megtévesztő látszatot kelt: e prózavers alapján aligha lehetne azt állítani, hogy szerzője képes kivonni magát a Nagy László nevével fémjelzett lírai paradigma hatása alól. Ez a mai versbeszédtől már igen távol álló költemény a Buda Ferenc számára - József Attilához és Nagy Lászlóhoz hasonlóan - meghatározó jelentőségű költőelődnek, Ady Endrének állít emléket. A műről tudni kell, hogy Nem halt meg címmel eredetileg 1969-ben, a Forrásban látott napvilágot 109 egy Adyról szóló tematikus blokk részeként, amelyet a folyóirat szerkesztői a költő halálának 50. évfordulója alkalmából állítottak össze. Buda prózaverse nem a gyász, nem a melankolikus hangoltságú emlékezés, hanem az egyoldalú kultuszteremtés mozzanata köré szerveződik. A túlretorizált szöveg inkább patetikus ünnepi beszéd, mintsem bensőséges lírai alkotás képzetét kelti. Egy szoborszerű Ady-alakot állít példának olvasói (vagy - ha a verset szavalati darabként tartjuk számon - hallgatói) elé. Buda Ferenc Adyja egyfelől szimbolikus értelemben vett katonaköltő („a Világ Vitéze”), másfelől az őt körülvevő társadalmi közeg bűneit következetesen ostorozó próféta (vagy, ha úgy tetszik: a modern kor kufárjaival vakmerően szembeszegülő Krisztusalterego, akinek a „kezéből kisuhog a korbács”110). Didaktikusnak 109 Buda Ferenc, „Nem halt meg”, Forrás, 1969. március, 60. 110 Vasy Géza és Szekér Endre is kiemeli, hogy Buda versének e részlete motivikus értelemben összecseng Nagy László A föltámadás szomorúsága című prózaversének alábbi fordulatával: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” (Vasy, „Buda Ferenc...”, 184.; Szekér, Buda Ferenc, 28.) Itt érdemes megemlíteni, hogy Nagy 107