Sturm László: Vas István - Közelképek Írókról (Budapest, 2017)
Földalatti Nap (1965)
VAS ISTVÁN Miért a szél a szél ahogy átfúj A kerten a szíven Az irdatlan hiány Csak ami van csak ami van (Csak ami van). (Vagy a végső valóság itt még főleg hiányként érzékelhető?) A vers elején a mechanikus tévutakat, az adódó automatizmusokat gépies alliterációk érzékeltetik („önműködő ördögök” „dogmatikus démonok” „kicirkalmazott koboldok”, „teljességek tükrözése”, „makogható makrokozmosz”, „merő mértani modorosság”). (A Változatok Horatius témájára első versszakában a valódi, mássalhangzós alliterációk szintén a gépiességet, ezúttal a testi szenvedést festik, és a magánhangzós alliteráció hozza a változást: „észrevenni ilyenkor érdekes, élni éppen ilyenkor érdemes”. A Branyiszkóban a „h’’hangos betűrímek a halálhoz vezetnek, de egyben meg is lágyítják a pusztulást.) A valóság itt is áramlásszerű, mint már korai köteteiben: „A fájdító, mögöttes áram mit rejt magában” (Rapszódia József Attiláról), „S a világ áramkörében kering / Sokféleképpen s oszthatatlanul” (Az anyag megjelenési formái). A valóság bármely szelete arról ismerhető föl, hogy valami egész mozdul mögötte, s most a „legyen” meg a „lön” egy lángban áll [...] A kezdetben a vég. De a végben a kezdet. Minden rózsában az a nyár (A rózsalángolás). Az üres úton például nagyrészt az összeálló teljesség megidézése. Múlt és jelen, tér és idő („Az az út fogva tartja még / A szökevény időt”), emberi és természeti, rész és egész, földi és égi („Tücsök- és csillagszerenád”), életöröm és halálélmény („Könnyű önk”- 236