Sulyok Miklós: Bodonyi Csaba építészete (Budapest, 2019)
Mesteriskola 1970-72 - Tanulóévek Plesz Antal mesteremnél
Az 1972 utáni Mesteriskolás ciklusokban Plesz Antalnak további tanítványai lettek: Bán Ferenc, Ferencz István, Kulcsár Attila, Kocsis József, Dobó János, Rády Róbert, Vesmás Péter. Ma már mindannyian elismert építészek, akik egy laza szellemi kört alkotnak, melynek Plesz Antal, közös atyamesterünk léte, majd emléke és tanítása volt a középpontja. Közülük csak nekem volt szerencsém a Mesterrel egy irodában, közös munkákon dolgozni. A szorosan együtt töltött két és fél éves időszakban a Miskolc-Tapolca Junó szálló befejezésén, a Miskolci Művésztelep első tervváltozatán, a Miskolc-Tapolcai szökőkút tervén, a Diósgyőri Vasas művelődési ház tanulmánytervén, a Wien Sud pályázati tervein dolgoztunk. Beavatott kísérleti munkáiba, az előregyártott kétszintes társasház, az első magyar függesztett épületnek tekinthető miskolci kiállítási csarnok és a ma is újnak számító függőkertes magasházak terveibe. A Mesteriskolás időszak alatt, önálló munkaként terveztem a Moszkva (ma Széll Kálmán) téri intézményközpont pályázati tervét és a ceglédi ifjúsági ház tanulmánytervét. Záró feladatom a miskolci színészlakások terve volt (ezzel avatott fel). A Mesteriskola végén kezdtem az Edelényi Ifjúsági Ház terveit is. A Mesteriskola végén a színészlakások homlokzati vázlatára írt egyetértő aláírásával, jelképesen felszabadított az inasévek alól, barátjává fogadott, melyet kölcsönösen, haláláig ápoltunk. Utolsó tanácsként nyomatékosan biztatott, hogy külföldön folytassam („most akkor végy egy vonatjegyet, de nehogy retúr legyen!"). Lett volna ehhez vágyam és programom is, de nem volt erőm, vagy bátorságomé) megfogadni atyai tanácsát, s a kihívásnak engedve maradtam. Plesz Antal nem volt csoportguru. Őt az egyén, az egyéniség, a különbség érdekelte, így mi, akiknek évtizedek alatt mestere volt, nem alkotunk együttműködő, egynézetű szakmai közösséget. A testvér vagy féltestvér szót használom erre, mert olyanok vagyunk: külön utakat járók, külön életet követők, külön helyen élők, vitatkozók, talán versengők is, de egymást számon tartók. Nagy terhet rakott rám: a generációs folytatás iránti felelősséget, azt, hogy a tőle tanultakat a tőlem fiatalabb nemzedékeknek továbbadjam. Úgy adódott, hogy ezt fel is kellett vállalnom (Miskolci Építész Műhely), de túl sok fiatallal, túl sok érzelmi terhet vállalva, magam is fiatalon. Nem követtem abban, hogy egyszerre nem lehet csak egy-két emberrel (s nem csoporttal) az intenzív érzelmi, szellemi átélést igénylő mester-tanítvány viszonyt hosszú távon fenntartani, alakítani. Bár ő ezt követte és hangsúlyozta mindvégig. Megbántam, hogy ettől eltértem, majd belátva igazát, ma már csak egy-két fiatalnak igyekszem továbbadni a részben tőle tanultakat. Ami nem kevés. 1978-ban Szendrői Jenő már mint mestert hívott vissza a Mesteriskolába, de túl fiatalnak, s inkább tanulni vágyónak éreztem magam, s ezért a megtisztelő felkérést akkor még nem fogadhattam el. Később, 1980-ban ezt a Mesteriskolás szerepet először Golda János és Noll Tamás mestereként, később Ferencz Istvánnal közösen Rudolf Mihály, Horváth Zoltán, Pirity Attila, Szőke László, Taba Benő, Viszlai József, Rostás László mestereként. Ez a Mesteriskolás csapat lett a megbízható szakmai magja az Északtervben megszervezett ötven fős komplex ifjúsági irodának, illetve a „Miskolci Építész Műhely”-nek hívott szellemi alkotóközösségnek. Ezzel teljesítettem a folytatás iránti természetes kötelességem, s a Mesternek tett ígéretem. MESTERISKOLA 39