Szegő György: Műleírás. Válogatott művészeti, építészeti írások 2008-2020 (Budapest, 2020)
Színházi írások
A varázshegy meg „a fény anatómiáját”, hacsak egy művészettörténész mégis rá nem ismer a Der Blaue Reiter vagy a Nyolcak valamelyik vásznára. Az egyszeri csodát kizárva, a kellékképek alapján Castorp a Paulay Ede utcában nem igazán kérdezhet rá a forma funkciójának éppen Németországban megfogalmazódó felvilágosodás kori tételére. Arra, amit a modernizmus világképe épp a tízeshúszas években a Bauhaus építészete által írt axiómává. A Behrens tanácsos által festett Claudia portré a rivaldánál bántóan szegényszínházi. Az igazi „kép” a villódzó, Szikora által megkomponált játék. Jóformán csak a képkeretek stabilak. Blondel keretekből nyílnak a szobaajtók (René Magritte), megannyi erotikus átjáró a halál dimenziójába, a földöntúli képzetére az erős gégének is rásegítenek. Magritte fragment világértelmezését idézi a frontálisan elhelyezett, részekre osztott, szintén képkeretbe foglalt (mozi) vetítőernyő, amely olykor tájra nyíló óriási ablak. Hol a szürrealisták mozdonyának dugattyúi, svájci óramű kerekei őrölnek, hol az élet fáját látjuk a múló évszakok realitásában, hol pedig középkori életkorszimbólumokhoz hasonló jelfákat érzékelünk. Máskor a fák diaporámája tüdőröntgenleletek halálos ítéletévé alakul át. A görcsös ágak/hörgők Caspar David Friedrichnek, a német romantika legjelentősebb festőjének haláltáncot járó fáira, azok kapusziluettjére emlékeztetnek. A festőt elemző Földényi F. László írja: „Jézus szavai jutnak ugyan eszünkbe: »Én vagyok a kapu« (János 10, 9), de hogy a kapun túl mi van, ez rejtély [...] Aki innen ki akar jutni, annak előbb meg kell semmisülnie, nem nehéz ráismernünk a középkori legendárium egy különös szentjére, Sanctus Nemóra, Szent Senkire, aki a világból éppúgy kizuhant, mint a kegyelem birodalmából”. Thomas Mann regényének színpadi változatában is végig összefonódik a menny és a pokol - éppen Jakob Böhme misztikája szerint. Ez a misztika áthatotta a 20. század elejének német festészetét, művészeti mozgalmait a Der Blaue Reitertől a Bauhaus-tanár Johannes Itten képköltészetéig. Az előbb említett ajtós főfal plüssbevonatán, a súrolt fényben az artisztikusra kefélt textilszálak örvénylő hatása olyan, mint Franz Marc vad ecsetpászmái a vásznon. Csak éppen a kép a blondel kereteken kívül van, a lyukakban a semmi fenyegető fényei villannak, ha felvágódnak az ajtók. A színpadi látvány a korszaknyitó vizionáriusok: Friedrich, Marc, Magritte enigmatikus festészetének spontán szcenikai demója (díszlet: Szikora János, jelmez: Balla Ildikó) — nem minden didaxis nélkül. Az összművészet ízlésem szerint mégis megszületik. A vetítőfalon Kandinszkij élményére lehet ráismerni: egyszer a műterembe lépve az alkony „leírhatatlanul szép” árnyjátékát vélte meglátni, 365