Szekfü András: Így filmeztünk 2. Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból (Budapest, 2019)
Nemeskürty István (1925-2015): "Az Aczél szót le ne írja! Mert akkor elvesztünk…"
130 Nemeskürty István (1925-2015) irodalmi felkészültséget, beleértve a dialógusokat. Aztán egy elmélyült színészvezetést. Nem a típusszínész megfelelően koreografált vezetésének módszerét tartom egyedül jónak. 3. Nem becsülik az idősebbeket. Itt idősebbek alatt még Szabó Istvánt is értem. Nincs művészet a folyamatosság tudatosítása nélkül. Nincs Petőfi Kisfaludy Károly nélkül. Nincs József Attila Ady nélkül. És nincs Makk Károly Bán Frigyes nélkül, és nincs Szabó István Máriássy Félix nélkül. Nincs és nincs. Helyenként azt veszem észre, hogy egy pökhendi, olykor pimasz és nyegle lebecsülése van mindennek, ami előttük történt. Nem tartja ezt természetesnek? Mert nincs művészet folyamatosság nélkül, de ugyanakkor nincs új művészet a régi megtagadása nélkül sem? Csakhogy hogyan kell tudni megtagadni? Amikor Majakovszkij ama nevezetes dolgokat mondta Puskinról, valami olyasmit mondott, hogy el kell égetni az egészet. E nyilatkozat mögött ott volt előbb Puskin rendkívül alapos ismerete. Majakovszkij elolvasta Puskint. Úgy gondolja, hogy a legfiatalabb rendezőgeneráció nem is ismeri a régiek eredményeit? Nem elég műveltek. Sem filmtörténetileg, sem irodalmilag, sem általános műveltség tekintetében. Újra hangsúlyozom: nem a Szabó, Gaál és társaik csapatára gondolok. A napi érintkezésben tapasztalom. Mit tart ön a kritika mesterségbeli becsületéről? Úgy is, mint aki kritikát is ír, még ha újabban csak külföldi filmekről is. Rövid történeti áttekintést kell adnom, mert a jelenlegi kritika mesterségbeli részével rendkívül elégedetlen, türelmetlenül elégedetlen vagyok. Az ’57-’58-as konszolidáció évével kezdem. Ebben az időben a kritika, a filmkritika gyalázatos volt. Sőt, nem is volt. A Filmvilág megindulása, majd a Film Színház Muzsika filmrovatának állandósulása, és egyáltalában az, hogy hosszú éveken keresztül azonos emberek kezelték a filmrovatot, nagy eredményeket hozott. A ’60-as évek közepén a magyar filmkritika hivatásának magaslatán állt. Ha összehasonlítjuk az akkori évek egy jó színvonalú külföldi napilapjának filmrovatát a magyar újságokéval, a magyar javára dől el a mérleg nyelve. Érdeklődnek a szakma belső ügyei iránt és így tovább... Újabban azonban azt vettem észre, mintha a kritikusok már nem a saját ítéletükhöz, hanem késszé formálódott stilisztikai normákhoz szabnák a lelkesedésüket. Illetve e stilisztikai normákhoz tapadó személyekhez. Ha egy rendező nagy nehezen hírnévre vergődött, az nem tud olyan rosszat csinálni, hogy ne írjanak róla jót. Művészetet csinálnak abból, hogy megmagyarázzák a bizonyítványt. Míg a hírnévre nem vergődött emberek esetében méltánytalanul gorombák. Például szerintem igen gyenge Fazekas Lajos Lássátok, feleim című filmje, de sokkal jobb annál, mintsem hogy