Szekfü András: Így filmeztünk 2. Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból (Budapest, 2019)
Gaál István (1933-2007): "Az embernek plebejus demokratának kell maradnia"
32 Gaál István (1933-2007) a „papa mozijával” a közönséget felnőttnek akartuk tekinteni. Nemcsak kétórás kikapcsolódást kell nyújtani egy filmben, hanem közös dolgainkról kell vitatkozni. Tudtuk egymásról, hogy ki milyen stíluseszményt szeretne követni. Tiszteltük a másikban az egyéniséget, és talán ezért tűnt el köztünk a szakmában annyira szokásos féltékenység. A filmek elkészülte után lassanként kiderült, hogy nincs ok a féltékenységre: azt, amit a másik meg tud csinálni, én nem tudom, de ez fordítva is így van. Kezdtek kialakulni a színek a palettán... Ekkor érett be a nemzetközi filmművészetben a formanyelvi átalakulás, nagyon sok nouvelle vague-film tetszett nekünk is. Ekkoriban bontakozott ki a televízió hatása is, amitől nagyon féltették a magyar filmet. Valóban nagy konkurenciát jelent, de a nézők informáltságának, befogadóképességének fejlesztésével hozzájárult ahhoz, hogy kialakulhasson az új magyar filmnek bizonyos nézőtábora. Tisza-élményedet már említetted. Milyen élmények és hangulatok összegeződtek még első játékfilmed, a Sodrásban képeiben? József Attila Kései síratójában van egy mondat: „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged”. Valami ilyen folyamat zajlik le az emberben egy-egy filmbeli figura megformálásakor. Nagyon sok emberből áll össze egy szereplő sorsa, alakja. Ami az általánosabb részét illeti, most utólag kicsit úgy érzem, volt ebben a filmben valamilyen lázadás az ellen a korábban belénk itatott frázis ellen, hogy „milyen remek közösség vagyunk mi”. És éppen azokban az években az ember a saját bőrén tapasztalta, hogy az egyén nem tudja kifejteni a saját képességének maximumát annak érdekében, hogy a közösséget is jobbá tegye. Ma is úgy érzem, hogy ha az egyéneket egy közösség érdekére hivatkozva önmaguk kiteljesítésében gátoljuk, az ebből eredő rokkantság a közösségi munkájukban is látszani fog. Nem hiszek abban, hogy rossz individuumok összessége jó közösség lehet. Úgy érzem, ez volt az alapvető kiindulási pont. Tudatosan különböző érzelmi és értelmi fejlettségű figurákat igyekeztem összeválogatni a filmben szereplő közösségbe, és az sem véletlen, hogy ebből a közösségből az a két fiú kerül tovább egyetemre, akik érzelmileg, illetve értelmileg a legtöbbet elérték: Luja, a szobrászgyerek és Laci, aki a számok bűvöletéből jut el addig a felismerésig, hogy az emberi kapcsolatok nem írhatók le matematikai képletekkel. Két fő hangulati motívumot érzek ebben a filmben: a régi és az új életforma együtt-létezését - ezt a kritikák is elemezték - és bizonyos csendes szomorúságot... Bizonyára nem vagyok különösebben vidám fickó. Persze, én inkább úgy fogalmaznám meg ezt, hogy szigorú a beállítottságom. Nem vagyok pesszimista, de megmérem a szereplőim valódi értékét. A Sodrásban egyik legmegragadóbb jellemzője a sajátos ritmus. Hogyan alakult ez ki? A zene gyermekkorom óta meghatározó élményem volt. Nem játszom semmilyen hangszeren, de a zenét hallgatva rengeteg impulzust kapok. Amikor