Szekfü András: Így filmeztünk 2. Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból (Budapest, 2019)
Kosa Ferenc (1937-2018): "A filmünket később politikailag elmarasztalták"
43 „A filmünket később politikailag elmarasztalták" embercsoportokat, nemcsak magyarokat, hanem szászokat, szerbeket, zsidókat is. Talán leginkább azokat terheli ez a megkülönböztetés, akik magukat zsidó származásúnak, de magyar érzelműnek tartják. Az anyanyelvhez való jog van itt megkérdőjelezve. Holott én ezt természetes emberi járandóságnak tartom. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az anyanyelvének megfelelően élje le az életét, úgy művelődjön, úgy járjon iskolába, úgy tanítsa a gyerekét, ahogy akarja, mert ez túl van a politikákon meg a történelmen, ez egy olyan elemi jog, mint az embernek, hogy igyék, ha szomjas. Rettenetesen tragikusnak tartom, hogy a 20. században, a szocializmus korszakában, Bartók után, Ady után és József Attila után ez a jog lehetetlenség. A Dózsa-filmmel is internacionalista, méltóbb megoldást kerestem, tehát nem egy nemzeti marakodást vagy huzakodást, hanem egy nagyon szigorú és a helyzetet messzemenően figyelembe vevő taktikus és maradéktalanul tisztességes megoldást. Belekeveredtem ebbe a koprodukcióba, és azt végigcsinálni egyben azt is jelentette, hogy megismerkedtem ennek a ma működő mechanizmusával. Benne kellett lenni egy torz húsdarálóban, és ott hadakozni a történelmi tényekért. Tehát röviden azt mondhatnám, hogy én a nacionalizmusoknak az ilyen végleges torzulásait a fasizmus édestestvérének érzékelem. Ezért kialakultak ezek ellen a jelenségek ellen a reflexeim. A magyar nacionalizmus ellen is? Mindenféle nacionalizmus ellen, mert ha most mi azt állítanánk például Clo§cáról, hogy ő egy híres magyar népfelkelő, aki azért halt meg, hogy... Ez nem volna igaz, mert román ember volt, aki a maga népének érdekeiért szervezett fölkelést. Elmentem abba a faluba Háromszéken, ahol Dózsa született. Ott a mai napig is alig beszélnek románul. Dózsa nem tudott írni, olvasni, nem valószínű, hogy átment a Regátba megtanulni románul. De attól, hogy Dózsa magyar ember volt, a felkelésben nem azt nézte, hogy ki honnan jött, hanem azt mondta, aki ezért a célért akar harcolni, meghalni, az jöjjön ide. Ugyanolyan bűn lenne azt mondani, hogy ez márpedig egy magyar ügy volt, és nem volt benne senki más, aki itt élt. Ez nem lenne tisztességes, ugyanolyan nacionalizmus lenne. Azonban a kérdés nem itt fejeződik be, hanem ott, hogy mennyiben bűnös az, aki egy ilyen kisajátítást lát, tudja ennek az internacionalizmus-ellenességét, tudja az egész poklát, amit ez majd kivált, és nem csinál semmit. Szóval a bűnrészesség érzete itt merül fel bennem is. Gyakran hallottam azt az érvet ebben az ügyben, hogy a kormány próbál közbelépni a színfalak mögött, javítani a helyzeten, de ha nyílt lépéseket tennének, az még rosszabb helyzetet eredményezne. Én ezzel nem értek egyet. Azt gondolom, hogy ez az ország éppen elég tragédiával fizetett a megkésettségért. 1943-ban vagy 1944-ben például azt lehetett