Szekfü András: Így filmeztünk 2. Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból (Budapest, 2019)
Kosa Ferenc (1937-2018): "A filmünket később politikailag elmarasztalták"
„A filmünket később politikailag elmarasztalták" 47 Mi az, amit elutasítasz, mi az, amiről azt hiszed, hogy tévút, zsákutca, nem vezet sehova? A nyugat-európai, észak-amerikai, valamint japán modern múzeumokat járva a 2. világháború utáni avantgárdok kilencven százaléka nem érintett meg. Ez nem vonatkozik természetesen egy Guernicára. Körülbelül az számomra az utolsó teljes megoldás, amiről azt tartom, hogy minden eszköze avantgárd, de maga a mű nem avantgárd, hanem a totalitás. A Guernica előtt álldogáltam Csoóri Sanyival egy napot, és megéreztük a nagyságát. Picasso sok művében lehet érezni ezt, de ennyire tisztán talán nem. Azokkal a vonulatokkal, amelyek inkább a díszítések, a dekorációk felé és a hideg, mechanikus elvonatkoztatás irányába mozdultak, nem nagyon tudok mit kezdeni, azok legföljebb érdekesek, különösek, nagyon gazdag formakultúráról beszélnek nekem, de meg sem közelítik azt a hatást, amit én várok a képzőművészettől. De ezt abból magyarázom, hogy ha Bartók bármelyik zenéjét hallgatom, akkor szerves, totalitás felé törekvő hatásokat érzek még egy szólószonátában is. És ha József Attilát nézem, a legbelsőbb világától a legtávolibb külső összefüggésekig mindig minden jelen van. Vagy ha Nagy László költészetét nézem - és sorolhatnám -, tehát azokat az embereket, akik engem legélesebben gondolkodtatnak, akkor hozzájuk képest egy-egy ilyen dekoráció alkalmazott grafikaként ügyes és érdekes, de sem a világról, sem az emberről nem hoz annyit, amennyire én kíváncsi lennék. Nincs bennem semmiféle gőg, de mondhatnám, hogy a filmben is ezt érzem. Míg egy Tarkovszkijért tűzbe teszem a kezemet mint emberért és mint alkotóért, egy Truffaut-ért vagy egy Godard-ért nem teszem tűzbe még a kisujjamat sem. Lehet, hogy nagyon ügyes filmesek, de abban, ahogy Tarkovszkij megragad egy világot, olyan szerves, nagy erejű teljességigényt érzek, amit őszintén szólva Bergmannál sem. Tarkovszkij a nehézkességével, az ügyetlenségével, a darabosságával, a kínlódásaival együtt az én világom. Még az sem zavar, hogy olyan nagyon szlávos, mert ez egy második vagy ötödik összefüggés, lényeg az, hogy az embert olyan bonyolultan szemléli, ahogyan én is szeretném szemlélni. Sajnos mindezt nem látom, mondjuk a szovjet képzőművészetben, különösen az utóbbi évtizedekben. Visszatérve a tanáraimra, Fövényné esztétikát tanított, és mindazt a jót, amit Szőllősy Éváról elmondottam, róla is el kell, hogy mondjam. Ő is rendkívüli pedagógiai készségű ember. A főiskolás éveimben az 1950-es évek első felének a fordított folyamatai zajlottak. Ha az 1950-es évek elhatárolta magát a nyugati eredményektől, akkor ezekben az években túlságosan fölértékelődtek a nyugati eredmények. Fövényné, miközben megismertette velünk a lehetséges 20. századi nyugat-európai esztétikai vonulatokat, egy pillanatra nem tágított a baloldaliságától, röviden: nem esett a ló túlsó oldalára, hanem egy bizonyos eszmei pontosságot, szigorúságot kért számon tőlünk, ahogy saját magától is. Tehát ott kialakult egy