Szekfü András: Így filmeztünk 3. Jancsó és köre (Budapest, 2021)
Somló Tamás (1929-1993)
186 Somló Tamás (1929-1993) megfelelő képi megvalósítást. De olyan technikai részletekig, hogy ez ellenfény, ezt derítjük, ezt nem derítjük... A fehér és fekete határáig elmegyünk, maximális kontraszt határáig, amit a nyersanyag elbír, ennek a fotóstílusát viszont csináljuk úgy, mint a háború előtti UFA-filmekét... Ennek is megvan a maga technikája: főfény, derítés, ellenfény egyensúllyal számokban is kifejezhető. Tehát ilyen szép, csillogó képekben. Az előkészítés, majd a terepszemlék során már a helyszíneket úgy választottuk ki, hogy milyen időpontban forgatunk az adott helyszínen, mert a fényviszonyok akkor olyanok, hogy egy adott pontról, ahonnan fotózni akarunk, a kívánt világítást, fényt kapjuk. Vagy éppen ellenkezőleg, mikor borul árnyékba az a terület, házsor, utca, és pontosan akkor csináltuk a felvételeket. Ez rendkívül munkaigényes lehetett. Óriási munka volt. Ez a film a maga korában annak ellenére, hogy a hossza körülbelül fél óra lehetett... Azt hiszem, az első olyan film volt, amelynek a költsége az egymilliót meghaladta. Ez a maga korában egy játékfilmnek a felét vagy negyven százalékát jelentette, és a [filmünk] forgatása is nagyjából két és fél hónapig tartott. A [film] gyár, a fölöttes szervek, a pártközpont kulturális osztálya a filmet igen jól fogadta. Zártkörű vetítéseken, egyetemi vagy klubvetítéseken is a film bizonyos újszerű fogásaival sikert ért el. Nagy mozisikerről beszélni azért sem lehet, mert a hossza miatt általános vetítést ez a film nem kapott. Nem tudták kapcsolni semmihez? Nem, ha jól emlékszem, a Híradó moziban ment vagy külön vetítéseken. Rövidebb játékfilmek mellé tudták csak kapcsolni, ami elég kedvezőtlen volt általános terítésre. Ezután következett A harangok Rómába mentek, mert ’58-ban kapott Miklós megbízást és lehetőséget arra, hogy játékfilmet készítsen a kisfilmtelepen. Még A város peremén-nél maradva: hogyan fogalmazhatná meg saját magának azt, hogy mi volt benne, ami értékes volt, és mi volt, ami zsákutcának bizonyult? A filmre az volt a jellemző, épp a túlzott felkészülésnél fogva, hogy mind a rendezői munkában, mind a fotografálásban lehatároltuk önmagunkat. Tehát az eleve elképzeltnek százszázalékos megoldásait kívántuk elérni, amely a felvételeknél megkötötte a kezünket és a fantáziánkat is. Ez nem jelent minőségileg valami gyengébb dolgot, de eleve kizárt mindennemű rögtönzést vagy bármilyen véletlenszerűség elfogadását. Ha Miklós elképzelése szerint egy mozgás átlósan jobbról balra kellett, hogy történjen, akkor az csak arra történhetett. Ha ez például állatok mozgása volt, amelyet nagyon nehéz irányítani, mindaddig ismételtük, amíg azok nem úgy mozogtak. Vagy ha én úgy képzeltem el, hogy ez itt ellenfény, és a háttérben lévő házakat már nem sütheti a nap, csak a szereplőket, akkor abban az esetben, ha nem volt napsütés, vagy elkéstünk, és a nap túlhaladt, akkor elhalasztottuk másnapra. Önmagában véve, ha egy-egy képet nézünk, briliánsak. Ez