Tamási Áron: Ábel - Trilógia (Budapest, 2022)
Kitöréseihez mindig, úgyszólván minden könyvével más-más kaput választott. Harci fegyvereit nem változtatta, s a szegények zászlaját sem. De bölcseleti hajlama szerint a nagy „motívumok” hófedte csúcsai közül mindig azt választotta, amelyhez kitaposott ösvény nem vezetett. A pisztráng természete élt benne; ár ellen úszva kereste a mindennapok tiszta vizeit, s mindig a forrás közelében... Egyetlen és leghűségesebb múzsája: a szülőföld emberi és tárgyi valósága. Tolla alatt így lett Amerika is nagyobbacska Székelyföld... A székelyről szólva a székellyel szól, nem csupán annak nevében, hanem a bőrében, húsában is. Az őseivel szól, akik ősi szellemi fegyvereiket — a népmesét és a balladát — adják a kezébe megújítás és használat végett. A kívülről vagy éppenséggel felülről gyakorolt vélekedés helyett belülről szól... Amihez hozzányúl, mintegy varázsütésre tárja föl mélyebb jelentését. Az élet margójára kerültek, s részegmód kotyogó nyomorúságszekerek neki vallják meg sorsukat... Akik boldog és játékos önfeledtséggel vádolták, műveinek virágmintás szövetében nem vették észre a drámaiság fekete szálait; fülük nem fogta fel az ábeli létforma — az otthontalan hányattatás sikolyát. Öreg legenda már, Mikes Kelemen előtti, a székely „vele született” humora és helyzeten felülkerekedő, mókázó hajlama. Ennél ősibb azonban a helyzet, melyben a hargitai sast meg kellett enni, bárminő kacagtató is a látvány. Az effajta karmos kacagásból nem nehéz kihallani a riadt szív dobbanásait... Emlékszem az örömre, mikor Tamási Áront megismertem és útjaimat egyengette. Az utat, amely az irodalomból visszafelé vezet: a valóságba. Az otthonteremtés cselekvő érzésével a szülőföld forrásai felé... Bizonyos, hogy mai olvasóit is ilyen irányba vezeti. Sütő András Ábel kacagása és szomorúsága