Hajnal Anna: Tiszta, tiszta, tiszta. Hetvenhét vers (Budapest, 2006)
Ritkaság, ha egy költő - méghozzá kiváló költő - lényegében egész, hoszszónak mondható életútján ugyanazt fejezi ki magas hőfokon: az élet, a létezés dicséretét. Ezt énekelte fiata- Ion, főként himnikus hangú költeményékben, és idős korában is, a megőrzött ódái hangot egyre gyakrabban elégikus költeményekkel váltogatva, a dicséretbe egyre több aggodalmat, szorongást vegyítve. Az ének szót nem véletlenül hangsúlyoztam: Hajnal Anna jellemző költői tulajdonságai közé tartozik, hogy verseiben ritkán használ parlando vagy diszkurzív beszédmódot - ő majd׳ mindig énekel, hasonlóan, mint a velebeliek közül Zelk Zoltán. Orpheusz gyermeke ő: úgy tetszik, nemcsak a természetről ír, mint a költők általában, hanem maga a természét nyilvánul meg verseiben. A fákat, virágokat, vadakat, madarakat nem csupán Szent Ferencre emlékeztető־ en megszólítja, nemcsak tegező viszonyban van a teremtett világ dolgaival, hanem velük azonosulva, megszólaltatja őket. Az esszéíró Friedrich Schillerrel mondva, Hajnal Anna nem csupán ״keresi" a természetet, hanem ״ő maga természet", ahogy költői tipológiájában jellemzi ezt az alkatot a német költő.