Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
Kőbányai János esszékötetében, akárcsak előző könyveiben, nagy szociális érzékenységgel tapint rá a változó idők változó aktualitásaira, allergikus pontjaira. Tanulmányainak egyik része a magyarországi zsidóság helyzetével, önképével s a róla alkotott képpel foglalkozik: nézete szerint egy félelmeibe szorult-szorított, önérzetét vesztett kisebbség nem lehet egészséges része egy nemzetnek, s a nemzet nem lehet egészséges, ha a testét alkotó kisebbségi csoportok nem öntudatosulnak. Kőbányai egyrészt a magyar zsidó kultúrának, hagyományainak, a zsidó múlt tárgyi emlékeinek, kellékeinek pusztulása ellen emel szót, másrészt olyan eihberi magatartásokat mutat be, melyek szembeszegülnek ezzel a sorvadással. A kötet másik sarkalatos témája a zene. Kőbányai évek óta az ifjúság önkifejezési módjának egyik artikulálásaként figyeli az „ifjúsági zene” változásait: korábban a beatet, most a táncház-mozgalmat, melynek az autentikus népzene iránti vonzalmából az ifjúság identitáskeresésének, a hagyományokhoz való közvetlen kapcsolódásnak igényét elemzi ki. Kőbányai János írja önmagáról: yyA margón című kötetem (kézirat leadva 1982-ben, megjelent 1986-ban, Szépirodalmi Könyvkiadó) fülszövegén ez állt: »Harminc évem tapasztalatainak összegzése egy banális felismerés: a lét határozza meg a tudatot.« »Pontosabban, a mindennapi életben döntő jelentőségű az, ki hova születik.« Valamint: »Eddigi pályám emlékezete, mozgásiránya tehát, hogy a tanult igazság ellen szélmalomharcot folytatva, kudarcok, csalódások hátráló utóvédcsatározásaiban fokozatosan eljutottam e botrányos evidencia felismeréséig, ha beletörődő elfogadásáig nem is, azért sem.«