Ágh István: Szavak honvágya. Esszék - Magyar esszék (Budapest, 2013)
Költészetünk mandulafája
„ Én József Attila, itt vagyok! ” A költő nem úgy tört be Dévénynél, nyugatról, mint Ady Endre. Saját nevén jelentkezett, kicsit emelt hangon, hogy észrevegyék. Kun származású anyai ágon, hát Batu kán pesti rokona, szegény a babot üres kondérban főző szegények közül, akinek öröksége és sorsa a jóra fordító szándék. Mégis inkább fölforgató és szerencsétlen vesztes már indulásakor. Mégis egy győztes életén gondolkodom. A Tiszta szívvel című vers első József Attila-élményem volt, de még nem tudtam, hogy életrajzának meghatározó adata, s egy költői korszak stílusmintája. Ötévesen, középiskolás bátyám iránta való szeretetében osztozkodva szavaltam. A valószínűtlenség vonzalmai közepette csak a szavak zenéjét tarthattam ismerősnek, mintha játék közben mondanám. Jelentését nem kellett megfejtenem, akár a „szita, szita, péntek, szerelemcsütörtök” titkát vagy a regölés rejtelmeit. A felnőttek zavartan mosolyogtak ártatlan tudatlanságomon a „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök” sorokat hallva, s talán el is borzadtak, hátha értek valamit belőle. Föl kellett cseperednem, hogy tudjam, micsoda káromlások hagyták el a számat a szüleim előtt: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm”! S az is kiderült később, micsoda árat fizetett a költő a kihívó őszinteségért. Hisz emiatt csapták ki az egyetemről, életre szóló önbizalomhiányt okozva. S miközben viselte esendő szabadossága következményeit, a vagány ártatlanság glóriájaként sugárzott vissza ez a vers az irodalmi körök felől a csodagyerekre. Ebben az élethosszig tartó pózban hagyták, mert így volt kedves, sajnálható és kisajátítható. Valójában sosem vették tudomásul a felnőtt embert. Babits, mikor 1932-ben válogatta az Új antológia számára a fiatalok 100 legszebb versét, annak a két darabnak egyike, melyet a már négykötetes József Attilától választott, csak a legjellegzetesebb, a Tiszta szívvel lehetett. De Kosztolányi sem vélekedett másként babitsi sértettségtől mentes szeretetében. A Medvetánc verseit ajánlva írja 1934-ben: „József Attila karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komor és humoros lélek. Anyagát, a szavakat, meg tudja tanítani, hogy minden esetben kezesen simuljanak szeszélyeihez és hangulatához. Mindez azt jelenti, hogy költő.” József Attila már kamasz korában zseniálisnak, talán nagy költőnek tartotta magát. S mintha igaza lett volna, mert akármihez nyúlt, az remekműnek tetszett a poézis mestervizsgáján. Csillagos jegyet kaphatott a nyugatos formákra, a szabad versre, s azért, ahogy népi fogantatású költeményeivel az ősköltészet mélységeiben kalandozva ámulatra méltó kincseket hozott föl. 138