Alföldy Jenő (szerk.): Másodvirágzás. Csanádi Imre emlékezete - Emlékezet (Budapest, 2004)
Hazátlan
netán valamiféle maradiság? Nem! Nem! Maradi az, ami silány, ami erőtlen. És Csanádi Imre verseiben épp az volt a legfeltűnőbb, hogy költőileg és formailag milyen érettek. A csodagyermeknek számító József Attila tizenhét évesen a Szépség koldusában ír olyan csiszolt, teljes értékű verseket, mint a tizennyolc éves Csanádi. A különbség csak a szemléletükben mutatkozik meg feltűnően. József Attila Juhász Gyulán, Kosztolányin nevelkedve, sőt részben Adyn is, a modem költészet irányába fordul stílusával, képzeletével, tárgyiasított világával egyaránt, Csanádi pedig a klasszikusainkhoz. Azokhoz a 18. és 19. századi költőinkhez, akik a görög és latin klasszicizmust magyarrá tették. Vajon miért ez a látványos hátrafordulás? Dacból? Alkati adottságból? A mesterségbeli tudás megszerzésének iskolás ösztöneiből? Annyi biztos, hogy a Nyugat második nemzedékének a költői a harmincas évek végére s a negyvenes évek elejére kezdenek felnőni az elsőhöz. Eredetiségben, újításban, messziről felismerhető világteremtésben. Mindenekelőtt József Attilát említhetjük, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Áprily Lajost és az úgynevezett népi irodalom két olyan karakteres költőjét, mint amilyen Erdélyi József és Sinka István. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy a költészetben ekkor minden hely foglalt. Minden lírai táj, minden nevezetes magaslat. Ilyen végletes mondatot csak akkor ír le az ember, ha érzi fedezetét. Én Weöres Sándor Harmadik nemzedék című versében találtam meg ezt a fedezetet. [...] Ha az alakváltás zsenijének, Weöres Sándornak is ekkora gondot okoz a helykeresés, a szerepválasztás, vajon mit szóljon a nála fiatalabb és jóval később induló Csanádi Imre? A teljesen megszállt jelenidő helyett keresnie kell magának egy tágasabb, egy mindenkor otthont kínáló klasszikus időt, amelyben úgy mozoghat, mint egy eszményi hazában, hiszen történelmi száműzetéseinkben és kisemmizettségünkben mindig vagy legalábbis legtöbbször a múltban találtunk csak menedéket. S ehhez a klasszikus idő-hazához elsősorban klasszikus versformák illenek. A tizennyolc éves költő, ha kezdetben tán protestáns daccal is, de hamarosan fölényes könnyedséggel mozog ezekben az ómódi formákban. Mintha valaki legényest táncolna egy szüreti mulatságban nyomórúddal a vállán. [...] Valószínű, hogy néhány év múlva a fiatal Csanádi észrevétlenül szabadul meg ezektől a sikeresnek és biztonságosnak érzett formáktól, főleg ha belekerül az irodalmi élet sűrűjébe. De nem került bele. Sőt egyre messzebb sodródott tőle. A lehetőséget előbb a katonáskodás kényszere vette el tőle, utána a háború, majd a hadifogság, s a négyéves fogolyélet után pedig az országot földbe döngölő proletár14