Bóta Gábor: Mi van az álarc mögött? Százhuszonöt színházi interjú - Álarcok (Budapest, 1997)

Sinkovits Imre

ezt tartják legemlékezetesebb szerepé­nek. Színészi eszközökkel nyilván sok minden ..átformálható" volt. A film forgatókönyvének első húsz perce zseniális volt, aztán sematikus, patetikus partizántörténet következett. Major. Darvas. Somogyvári Rudolf és jómagam egyszerre mentünk be Keleti Márton rendezőhöz, hogy nem tetszik a forgatókönyv. Átküldött minket a másik szobába Szász Péterhez. Vele együtt átdolgoztuk a forgatókönyvet, így a Tizedes először szólt megközelítő hi­telességgel a háború utolsó napjairól. Hi­szen azért az benne volt a filmben, hogy amikor bejöttek az oroszok, nem egészen úgy viselkedtek, ahogy az a hivatalos pártál­lami véleményben megfogalmazódott. A nők megerőszakolására utaló jelenet így is kimaradt. De ennek ellenére a film először beszélt arról is. hogy az emberek nem hősök akartak lenni, hanem valahogy életben akartak maradni. Jó néhányon a mai napig a tizedes figu­rájával azonosítják önt. Igen. azonosítanak vele. A színész számára rendkívül hízelgő, amikor nem a nevét jegyzik meg. hanem a szerepet, amiben lát­ták. Engem pedig leginkább pozitív szere­pekben láttak. Ezért is örültem például, hogy a Czillei és a Hunyadiakban Czilleit játszhattam. Az is fontos - még akkor is. ha hősöket játszik valaki -, hogy legyen humo­ra a színésznek. Hiszen Montesquieu mondta, hogy neki minden komor pofa gya­nús. Peterdi Pál ezt úgy fogalmazta, hogy akinek van humora, az mindent tud. akinek nincs, az mindenre képes. Az ötéves József Attila színházi kitérő idején igazán szüksége volt a humorára, hiszen az angyalföldi teátrumban sok vígjátéki szerepet kapott. Sok mindent, amit tanultam, féltem megva­lósítani a nagyok között a Nemzetiben. Féltem a bukástól. A József Attila Színház­ban viszont Fodor Imre igazgató és Egri István rendező segítségével megszabadul­tam a gátlásaimtól. Mertem kockáztatni, és ettől szinte szárnyakat kaptam. A József Attila Színháznak talán ez volt a legjelentősebb korszaka. Hiszen Fodor Imre igazgató „összeszedte” azokat a tehetséges színészeket, akiket politikai okok miatt a perifériára akartak szorí­tani. Furcsa helyzet volt, hogy az ellenforradal­márokat, úgymond a munkásosztály ellen­ségeit a munkáskerület színháza fogadta be. És ezek a munkásosztálybéliek nagyon él­vezték a munkásosztály ellenségeinek a já­tékát. A József Attilában igazán nagyszerű közösség és együttes volt. Később, amikor már letelt a „büntetés", a jelentős színészek többsége - önnel együtt - mégis eljött onnan. Várkonyi Zoltán akart szerződtetni a Víg­színházba. De Major presztízskérdést csi­nált abból - és a minisztériumban el is mondta- hogy a Sinkovitsnak a Nemzetibe kell visszamennie. Önnek éppenséggel igen nagy korszaka következett, miután visszatért a Nemzeti­be. Ez összefonódik Marton Endre nevével. És erős középnemzedék játszott akkoriban a Nemzetiben, például Kállai Ferenc. Kálmán György. Váradi Hédi. A Mózest huszonkét év alatt több mint hatszázszor játszotta. Mitől vált annyira fontossá, jelképessé ez az előadás? Eljöttek azok. akik Madáchot szeretik. El­jött a zsidóság, hiszen Mózesről, az Ószö­vetségről volt sző. Eljöttek a keresztények, mert bibliai téma. Eljöttek az úgymond el­lenforradalmárok. reakciósok, mert meghal­lották például az olyan mondatokat, mint amilyen „A hit s a hűség tarthatja csak fenn népét nemzetünknek". Hiszen Madách ma­ga is allegorikus müvet írt, azért folyamo­dott a bibliai példázathoz, mert a magyarok Habsburgok által való elnyomásáról beszélt. Akkoriban valóban a nemzeti kultúra érté­keit játszotta a Nemzeti Színház. Több Németh László- és Ulyés-müvet mutattak be annak idején. Mondják azonban, hogy az ő darabjaik nem iga­zán jó drámák, inkább esszéisztikusak. 268

Next