Burány Béla: Így éltünk a Délvidéken. III. Hagyaték - Második és Harmadik könyv (Budapest, 2013)
Második könyv
Mindëgy! Mëgjelëntem tele kíváncsisággal, tele érdeklődéssel, és nékitámaszkodtam a régi vaskorlátnak, nem ennek az újnak, emlékszël, ahogy szoktuk, és a Faj ka, aki különben is szókimondó embër vót, ő mondta a magáét, a Sinkovics bácsi meg, ahogy szintén tőle mëgszoktuk, bólogatott. Ha nem bólogatott, akkó mán baj vót! De most bólogatott, ami azt jelëntëtte, hogy amit a Fajka mondott, azt ők mind a ketten közlik. Velem. És szó szerint - nem is tudom, hogy tulajdonképpen mindënt el kôll-ë erről mondanom, hiszën a Faj kának a fia ma is itt él Zëntân, és itt próbál munkát találni magának, és nem nagyon sikerül - de én azt hiszëm, hogy olyan időtávolban vagyunk, már ötven éve ennek, amit mesélëk, ötvenhét-nyóc éve, hogy talán nyugodtan el lëhet mondani.azokat a szavakat is amiket akkor... azt nem mondom, hogy dermedten, de döbbenettel hallottam. A Faj ka ezt mondta:- Döntöttünk. (Má mint - „Mi, ketten...”), hogy ebből a mezővárosból mégpróbálunk, iparosítással, más összetételű, és más ipari fontosságú várost teremteni, ezért elhatároztuk, hogy cukorgyárat fogunk építeni, és úgy gondoljuk, hogy elérkëzëtt a të időd, mert nëkëd köllene az egész cukorgyár építését bëinditani! Hát én - próbátam mondani, hogy... énnëkëm mi közöm?!... Hát életëmbe nem foglalkoztam së téchnológiával, së vegyészettel, sëmmivel, hogy érték én ehhëz?! De a Fajka azt találta mondani, hogy:- Figyelj ide! Érteni fogsz të ehhëz, én tégëd elég jól ismerlek! Nem vagy të buta gyerëk, eszës gyerëk vagy, mëg fogod talán valósítani. De ëggyet jegyëzz mëg! Mi olyan cukorgyárat akarunk, amely magyar cukorgyár lësz! Az ëggyetlen magyar cukorgyár az országban... Mondom:- Ezt hogy képzelitëk? Aszongya:- Úgy képzejjük, hogy a vezetés is magyar lësz - a munkásság mëg... nem kérdésës!... Mert az eddigi vezetők a városban, mindén fontosabb helyén, mindëgy hogy csak kereskedelëm, vagy téglagyárról, vagy más efféléről volt szó, azok leginkább - fenét! Egytől ëgyig! montenegróiak, cmagóracok voltak. Tehát itt találkoztam én tulajdonképpen először azzal, amit ma úgy nevezünk, hogy „a magyarság tudatra ébredése”. Mindëgy, hogy az két, igazhitű kommunista embërhëz kötődött, de valószínűleg észrevëtték azt, hogy a dolgok nem jó irányba ménnek. Persze ehhëz már hozzájárult feltétlenül az, hogy Gyilasz már mëgirta azt, hogy keletkëzik ëgy új osztály, és, hogy ez milyen veszélyt rejtëget tulajdonképpen magában, és úgy gondolták, hogy ha a saját nemzetiségi fokukon a montenegróiak mégengedhetik azt, hogy Zëntân mindënt ők birtokoljonak (a szlovénoknál már mindén a szlovénok kezében volt! Könynyű vót, mer nem vót kisebbségük!), akkó Zëntân is elérkezëtt a pillanat, amikor mëg lëhet próbálni!... Tehát ezën az alapon közölték velem azt, hogy: - Cukorgyár!... Azt is elmondták:- A városnak ëgyetlenëgy autója van, azt a Csemák bácsi hajtja, és - mától kezdve (most 59 szeptemberéről beszélők), ezt - „Nem mi használjuk! Së a János bácsi, së én, hanem të fogod használom, a soffőrrel ëggyütt!...” Mondom:- Ez mit jelént?- Ez azt jelënti, hogy hónap réggel indulj el!...-De hova?! - gondótam magamban. - Hova indújjak el? Milyen nyomon próbáljak elindulni? Ésakkor eszëmbe jutottak a belgrádi éveim. Eszëmbe jutott az ëgykori titkárságom a József Attilában, amikor rengeteg embërt lëhetëtt mëgismemi! Főleg a Belgrádban élő magyarok köréből. És eszëmbe jutott az, hogy már akkor volt ëgy nálamnál jóval idősebb, ëgy hét-nyóc évvel idősebb, Varga István nevezetű, aki a Kultúrkörben már úgy járt bë, mint végzëtt mérnök, és akiről már akkor tudtuk, hogy az ùgynevezëtt „masinogradnja”, a gépészeti minisztériumban volt valamilyen munkakörben. 135