Burány Béla: Így éltünk a Délvidéken. III. Hagyaték - Második és Harmadik könyv (Budapest, 2013)
Második könyv
haságokat, amiket nemzeti alapon fújunk nagyobbra a kölleténél - helyükre köllene tenni. Hogy az idevaló magyar kinek szurkol a magyar-jugoszláv meccsén? Hát a magyaroknak szurkol! Ha mer! Ha nem mer, akkó történik az, amit a Tőke megírt az újságban, hogy „Fáj! Nagyon fáj!” Ez vót a cím. Mert ügyé, József Attilát, amikor elbocsátotta a nő, akkor azt írta, hogy „Nagyon fáj!” A Tőke is mégírta, hogy nagyon fáj, hogy a mai napig nem merik léími Pestén a sportújságban sém, és az M-1-ën sé! Nézd még! Nem Szeles Mónika, hanem Monika Szeles - most van Zéntán négy pingpongos lány, akik a szerb válogatottnak a tagjai, ez a négy volt most Pekingben, az égyiket úgy hívják, hogy Erdélyi Annamária - hát ezt még ki nem írták így a magyarok az életben! Hanem „Anamarija Erdelji”! Meg a Fehér Gabriellát nem írták máig ki Fehér Gabriellának, hanem „Gabriela Feher”. Tehát azt akarom mondani, hogy itt vannak olyan félelmek, amelyeket még ez a hihetetlenül fölfejlődött magyar televíziózás sém tud mégoldani, hanem úgy gondolják, ha véletlenül azt írják ki, hogy Erdélyi Szilvia vagy Annamária (mer két testvér van a csapatban), akkor a szerb kormány tiltakozna! Hát hol kezdődnek a bajok? Itt, nálunk, vagy az ő fejeikben - is? Nékünk világos. Még kéll próbálni! Mégkötni a kompromisszumok sorát? Azt azért nem ajánlom! Azt nem szabad. Döntő pillanatban nem szabad kompromisszumot kötni! Ha nem fontos, léhet kompromisszumot kötni. Szóval azt mondta a Radomán Bozovic, hogy:- Nem baj, ha nem írjátok alá, ha nem írjátok még a Magyar őzót! Ha sztrájkoltok! Ha nem jöttök bé! Mégírjuk mi a Dnévnikbe szerbül, és léfordítjuk magyarra! Én azt mondtam, hogy:- Ti! Mi nem. Mi nem adjuk föl! Mi harcolunk. Olyankor ki kéll állni! (Hogy hol van most a Bozovic? Ma? Egyetemi tanár Podgoricán. A néhai Titográdban.) De összeszédte előtte! ANIS-nek volt a vezérigazgatója. (Naftna Industrija Srbije.) Azt tudod, hogy ha a NIS-nek vagy a vezérigaqzgatója, akkor nincs mégállás a pénz csapjainak befagyasztására! (Mit gondósz, a Tadicék! Mé harcolnak a GASPROM ellen? Nem akarják aláírni séhogy sé az oroszokkal a szerződést... Nem nehéz tudni, hogy ilyen áron! Nem léhetétt mégkapni a NIS-t! 400 millióért adták oda!... Hát az milliárdok sorát éri! A másik ágnak, a Nikolityéknak ez nagyon mégfelel! Még a többi ilyenéknek, mert az oroszoktól fognak pénzt kapni! (Hát mindönki valahonnan kapja... Nem úgy vót, mint apád idejében! Lééit égy életét mint hivatalnok, anélkül hogy égy kacsát kapott volna valakitől, hogy valamit elintézétt néki.) Amikor 1955-ben béjött a Káplár Jóska („a pédéllusok gyöngye”) a Szeli Pistához (akkor a Zentai Bolyai Farkas Főgimnázium igazgatója, később akadémikus, egyetemi tanár), és aszmondta, hogy:- Igazgató úr! Gyüttek ketten Fölsőhégyrül! Mindéggyik hozott éggy-éggy libát!... Mert ügyé - itt a gyerekük, osztán hozták az igazgató úrnak karácsonyra!... Azt, hogy a Szeli Pista kidobja őket, azt nékéd nem köll magyaráznom!... Az ilyen „ortodox atavizmusok” - nem jöhettek szóba. De ha ezéket a dogokat nem tartjuk a fejünkbe, akkó nem is létezhetünk itt úgy, hogy abszolút hitelesek maradjunk. Pedig hiteleseknek kell maradnunk! Mind a két, mind a három, mind a hét béáramló gondolatot megfelelő szűrőkön köll átengedni! Ezerégy gondolat áramlik most felénk! Ha még égy ilyent talál a magyarság, mint a Pásztor, most, hát akkor összetéheti a kézit! Jön égy embér, aki azt mondja, hogy:- Próbájjuk még!... Mert - legalább próbáljuk még!... A Kasza nem bírta kiállni. Nékimént, már mégint a koalíciónak. Mert jött a Pásztor. Még jött égy még ér-187