Cseke Péter: A teljesség sóvárgása. Irodalomtörténeti tanulmányok 1981-2016 - Magyar esszék (Budapest, 2019)
Jancsó Béla holdudvarában
dapesten ,jobban hangzik” ez a „valóságot „lecserélő” költői fordulat? Székely kapcsolatainak a számbavétele után sem mondhatunk mást, mint hogy a mottóul választott verssorok egy vágykép kivetülését konkretizálják. 2005 Jancsó Elemér párizsi leckekönyve Vizsgáztatásairól legendák keringtek. Vigyáznunk kellett, mert aki nem tudta a megfelelő kulcsszóval — a ma használatos szakmai zsargonnal, keltworddal! - azonnal felkelteni az érdeklődését (pl. „ÉS AKKOR EGY NAGY KÉZ belenyúlt Martinovics sorsába...”), az jöhetett ősszel. A felsőbb évesek arra is felhívták a figyelmünket, hogy ezt követően is résen kell lennünk, mert ha a „varázsszavak” elhangzása után történetesen ő kezd beszélni a jakobinusokról vagy a testőrírókról - akkor oda az ösztöndíjunk. Mi persze nem tudtuk, hogy akkoriban is működött még az ötvenes években bevezetett „kvótarendszer”: előírták, hogy a tanárnak hány diákot kell megbuktatnia. Kántor Lajosnak is bizonyára bőséggel akadtak ilyen történetei. De én annak örülök, hogy irodalomtörténészként 1971-ben ezt a képet örökítette meg professzorunkról az utókornak: „Voltak időszakok, amikor - némi túlzással jellemezve a feladat nyomasztó súlyát - a romániai magyar irodalom egészében Jancsó Elemér volt az irodalomtörténész, akinek meg kellett osztania alkotó energiáját a kéziratgyűjtés és -kiadás, a tanítás, a szervezett hagyományápolás, majd az egyetem és az Akadémia között, s végig kellett tanítania a magyar irodalom történetét - egyetemi fokon! - a felvilágosodástól a 20. századig, a kortársa 152