Cseke Péter: A teljesség sóvárgása. Irodalomtörténeti tanulmányok 1981-2016 - Magyar esszék (Budapest, 2019)
Jancsó Béla holdudvarában
(1923 májusában), az egyetemi ifjúságot csak az erdélyiek képviselték, ők is mindössze négyen. Két esztendő múltán, amikor Szabó Dezső „a legnagyobb élő magyar költőnek nevezte” Juhász Gyulát, a Bethlen Gábor Kör már testületileg jelen volt a „hatalmas tömegben”. Ady vonzása, Juhász Gyula tisztelete önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy keressék egymással a kapcsolatot. Aztán ott van a Trianon-élmény - más-más szintű - feldolgozása. Hogy mekkora utat tett meg József Attila az 1922 első felében írt anarchista ízű Nem! Nem! Soha! című „versezetétől” A Dunánál — 1936-os létfilozófiai összegezéséig, arra épp a centenáriumi év döbbentett rá. Annyi bizonyos, hogy Jancsó Bélától - aki a „székely lélektől” a „világ szívéig” akarta eljuttatni nemzedéke üzenetét — távol állt bármiféle irredentizmus. Amikor a Szabó Dezső által meghirdetett új magyar ideológia hangját maga is felerősíti, a társadalmi és nemzeti felelősség adja kezébe a tollat. Akárcsak a József Attiláéba, miután - a bécsi és a párizsi intermezzókat követően, 1928-as válságkorszakában - a budapesti székely egyetemisták körében lel barátokra, szellemi műhelyre. Ennek az előzményei alighanem a szegedi esztendőre nyúlnak vissza. Ha nincsenek is még bizonyítékaink erre, de talán nem tévedünk, amikor úgy véljük, hogy Jancsó Béla figyelmét nem kerülte el József Attila meghurcoltatása az 1924 végén megjelent ver s Jancsó Béla: Juhász Gyula. Erdélyi Fiatalok, 1937. 2. 14-16. Kötetben in: J. B.: Irodalom és közélet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. 206-212. 2 Kántor Lajos joggal kifogásolta, hogy Koltay Gábor filmrendező „bevágta a magyar Trianon-történetbe József Attilának ezt a dilettáns ízű versezetét - a valóban csak kritikai kiadásba illő klapanciákat. Juhász Gyula meggyőző vallomásának ott a helye - ha »talán sértené a szomszéd népek túlérzékenységét«, akkor is -, azt nem vonom kétségbe, sőt vállalom. De József Attilát így meghurcolni, anélkül, hogy bár utalás történne az ő igazi, meghurcolt hazafiságára, A Dunánál és a Hazám költői-emberi magaslataira, megbocsáthatatlan bűn.” K. L.: Pótlás (A hiányról és a ,,Nem”-ről). Korunk, 2005. 3. 80. 127