Csoóri Sáándor: Tizenhét kő a parton. Esszék - Magyar esszék (Budapest, 2007)
Lehet-e holt-tengeri a költészet?
Én állat volnék és szégyentelen, nélkületek, kik játszotok velem - Közietek lettem bolond, én a véges. Ember vagyok, így vagyok nevetséges. A verset József Attila 1937 októberében írta a Siesta szanatórium egyágyas szobájában. Beteg, ideglázas, tudathasadásos tünetei vannak. A semmi ága most remeg csak meg fölötte lidércesen. Mi, akik olvassuk, halljuk a verset, megdöbbenünk a vallomás súlyától. íme, a végső csapda: a semmi csapdája. Hiszen, ahol még látható ellenfél sincs, az egyén azt se tudja, mitől semmisül meg, mitől iktatódik ki a létből. Mi más ez, mint metafizikai abszurditás? „Közietek lettem bolond, én a véges / Ember vagyok, így vagyok nevetséges.” A vers annyira személyes, mint a költő arca, tekintete, s annyira csak József Attila életéhez tartozik, hogy belőlünk csupán megrendülést és részvétet válthat ki utólag is. Ez meg is történik. De hirtelen mozdul egyet a percmutató és mozdul egyet vele a világ is, és ami az imént még csak egyetlen ember sorsához kötődött, áttöri korlátáit és végigviharzik mindnyájunkon. Hány év telt is el 1937 óta? Kis híján hetven. Ebben az elmúlt hetven esztendőben iszonyú dolgok történtek velünk: háborúk, leveretések, diktatúrák, forradalmak, megszégyenítések, hamis fölszabadulások, és ha mindezt egy nagy kozmikus kalapba dobnánk bele, jóformán csak a történelem roppant káoszát érzékelhetnénk. De a föntebb idézett, háromszakaszos esendő József Attila-vers már az első két sorával eligazítana minket: Le vagyok győzve, (győzelem ha van) de nincs, akinek megadjam magam. Csupán egyetlen ember léthelyzete és vallomása ez? Nem a 20. század fölvilágosult embereié? Akik szinte napról napra és kivétel 69