Csoóri Sándor: Az elhalasztott igazság. Beszélgetések 1971-2010 - Magyar esszék (Budapest, 2011)
Fazekas Valéria - Hétfejű sárkánynak szeretnék látni a költőt
az embernek otthona volt, és az élete hagyományban gyökerezett. Mink van ma nekünk? Semmi, amiből nagy dolgok fakadhatnának. Az irodalmunk egyre belterjesebbé válik, s ezáltal provinciálissá. Az egyik része színvonaltalanul, a másik színvonalasan válik azzá. Pedig ha csak egy kicsit is kinyitjuk a szemünket, azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltebb népek gazdagok, a műveletlenebbek szegények. Természetes, hogy nem ennyire fekete-fehér igazság ez, de a jelenségen azért érdemes elgondolkodnunk.- A gyermekkorában megtapasztalt szegénység miben hasonlított és miben különbözött a mostanitól?- Erről csak egy vallomásos esszében lehetne szabadon, csapongva, figyelemre méltó dolgokat elmondani. Szegénység? Ez attól is függött, hogy hol volt az ember szegény. Pusztán volt-e, faluban, kisvárosban, netán Budapesten? De még tovább kell mennem: árnyalja a kérdést az is, hogy az ország melyik részében. A Dunántúlon? Szatmárban? A Viharsarokban? Az Ormányságban? A Debrecen mellyékén? A Sárközben? Érdemes összehasonlítani - már amennyire lehet - József Attila szegénységét és Illyés Gyuláét. Első nézésre azt állapíthatjuk meg, hogy szegénységük nagyjából ugyanabban a sávban helyezkedett el. Illyés mögött pusztai cselédek, zsellérek, napszámosok. József Attila mögött vasöntők, cementgyári munkások, szövőlányok, akik cukros ételekről álmodnak. Ez az azonosság csak látszat. Kettejük világát nagy árkok választották el egymástól. Illyés szegénysége mögött ott volt még a természet minden eredetisége és meglepetése, a pusztai szegények mindenféle bajokon túli nyáj melege. Az egyszerű élet mindennapi csodája, amely attól, hogy létezett, már csoda volt. Egyik könyvében Illyés ír is erről: „a szegények dicsérete, s nem a szegénységé.” József Attila szegénysége mögül ez a melegség már hiányzott. A cementgyárak, vasgyárak tövében nem lehetett úgy összebújni s bandázni, ahogy a kazlakéban. A gyártelepek közti térségben nem nyulak baktattak, hanem súrolókefe mászott, s romlott fényt hányt a kocsma szája. Pályaudvarok, szénkupacok, vagonsorok mesterséges világában a József Attila-i szegénység az árvasággal folyhatott csupán össze. A nyájmeleg helyett a kozmikus idegenséggel. Azért merek erről beszélni, mert Zámolyon magam is a szegénység peremén éltem. Rögtön hozzáteszem, hogy a „tisztességes szegény269