Csoóri Sándor: Az elhalasztott igazság. Beszélgetések 1971-2010 - Magyar esszék (Budapest, 2011)
Domokos Mátyás - Hó emléke
ezelőtt írt kistanulmányomban épp azt bizonygattam, hogy a József Attila-i tél mennyire nem naptár szerinti évszak. Mennyire nem vagy nemcsak a természet állapota, hanem a léleké, idegeké s a társadalmi tudaté. Az egész élet kivertsége és az űri hideg csontig hatoló marása sűrítődik benne össze. Az embernek az az érzése, hogy a sorok, a szerkezet fölépülése, a metaforák valamilyen lírai kristályképződés eredményei; annyira kiérleltek. Másszóval: ajelenidejűség maszkjában számtalan téli éj, téli ég, téli érc emléke szikrázik föl... Ebben a pillanatban, hogy kiejtettem az emlék szót, máris fölvillant bennem egy koronás bizonyíték: „Csengés emléke száll...” - írja József Attila. Nem a csengés maga, hanem az emléke. Amikor a Hó emlékét írtam, eszembe juthatott volna ez a József Attila-i megfogalmazás, de nem jutott. — Elhiszem, mert nekem se ugrott be mostanáig. — Ha akkor belebotlok, a költők már-már tüntető tapintata miatt más címet választok neki. Most viszont örülök, hogy beszélgetés közben felszínre bukkant a hasonlóság. Miért? Azért, mert jogosan érezhetem, hogy szinte ösztönösen kapcsolódtam egy olyan lírai módszerhez, amelyet József Attila is fontosnak érzett. Félreértés ne essék, ezzel nem a versem rangját akartam emelni, pusztán a jellegét szerettem volna meghatározni. — Versed címe és nyitóképe alapján nyomban eszembe ötlött még egy kérdés, s ezt sem akarom elhallgatni, ha már ennyi szó esett közöttünk a klasszikus - mondhatnám azonban úgy is: banális-örök — természeti képeknek az imént költészettörténetileg is jellemzett metaforikus lehetőségeiről. Nemcsak az olvasó keveredhet „viszonyba ” (ahogy mondottad) az idegen verssel; a versek is viszonyba keverednek - szinte kényszerűen - egymással egy időköz vagy egy korszak költészetének folyamatában, s ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy miért éppen a „hó”, „dér”, a „zúzmara”, a „fagy”, s egyáltalán: a „tél” természeti képeiből és képzeteiből szövődött a hetvenes évek költészetének talán leggyakrabban előbukkanó és legdivatosabb metaforája. Mit gondolsz erről Te, akinek a számára ez a metafora három évtizedes költői pálya klímáját meghatározó egzisztenciális emlék? - Főként a fiatalabb költők verseiben havazik állandóan - mintha Grönlandon élnénk, holott (hogy egy nagyon is profán és folli