Csoóri sándor: Védőoltás. A magyar irodalomról az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig (Budapest, 2011)
A költészet (és magunk) átvilágítása
Innen, a mi korunkból vizsgáztatva a múltat, meg kell kérdeznem: jutott-e valaki messzebbre, magasabbra vagy mélyebbre az akkori idők tanulmányírói közül József Attilánál? Rendkívül fontos gondolatok kerülnek felszínre a harmincas években, társadalmiak s történelmiek, de az a gyémánttű, amellyel József Attila karcolta belénk a korszak közérzetének beszédes hieroglifáit, a vers műfaján kívül csak a zenében szikrázik föl. Bartókban és Kodályban. Nem véletlen, hogy József Attiláról szólva nemcsak a költő személyéről beszélek. Ha róla beszélnék, akaratlanul is azt állítanám, hogy a korszak egyetlen lángelméje ő volt, a többiek két-három fejjel alacsonyabbak voltak nála. Ez túlzás lenne. Nem, nem: a műfajnak legalább akkora szerepe van az életmű rangszerzésében, mint a szerzőnek. József Attila ugyan új arkhimédészi pontot talált a város peremén, ahonnét kimozdította a világot, de ha a magyar irodalom legkicsiszoltabb műfaja nem a vers, akkor ő se lett volna Magyarországon költő-Münchhausen, akármilyen tehetséges is. Frivol kedvvel írom le, de még elképzelni is szörnyű: mi lett volna, ha a tanulmányírónak is kiváló költő meghallgatja a fiatal, buzgó, jó szándékú Boldizsár Iván javaslatait, s esszéket kezd írni, mert azok nagyobb hatásúak. Történelmietlen megjegyzésemmel még utólag sem akarom árnyékba lökni a fölboncolandó kérdést. Valóságos kérdés lehetett ez akkor is, hiszen Boldizsár töprengései - szándékosan vagy szándéktalanul - vitát váltottak ki. Olvasmányemlékeim alapján két jelentős író hozzászólása éled meg bennem. Elsőül Szabó Lőrinc mondta el a magáét, s utána Németh László. Kis elfogultsággal azt mondhatnám, hogy Szabó Lőrinc csak a költők nevében beszélt, némi időtlen fölénnyel, Németh László viszont a mindenkori magyar írók, olvasók és gondolkodók nevében. Szívesen idézek írásából: „Én, sajnos, egyikükkel sem tudok egészen egyetérteni. Sem a költővel, hogy a vers mindig több volt a tanulmánynál, sem a tanulmányíróval, hogy ma a tanulmány több a versnél. A műfajok nem állandó tantárgyai a népeknek. Azt, hogy az óda okvetlenül fontosabb a szónoklatnál, közel sem lehet olyan bizonyossággal állítani, mint hogy a latin fontosabb a görögpótló rajznál... Vers vagy tanulmány: nem érték kérdése tehát, hanem időponté. A 18. századnak például épp a tanulmány vált a vezérműfajává. Még a regény és a líra is hozzáidomult, gondoljunk csak Pope-ra, Fieldingre, Voltaire-re. Szinte jelképes, hogy a századnak Goethe előtt legnagyobb lírikusa, Rousseau, sosem írt verset.” Higgadt, megfontolt szavak. Elméletileg kikezdhetetlenek, de az elmélet alkalmazása itt-ott kikezdhető. Amit a 18. századi tanulmányairól ír 155