Csoóri sándor: Védőoltás. A magyar irodalomról az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig (Budapest, 2011)
Belépő a 20. századba
Márai Sándor, a szent és eretnek író ezt írta Tóth Árpádról 1972-es Naplója ban: „Éjjel Tóth Árpád versei. Amit mondott, gyönyörűen mondta, de nem volt semmi mondanivalója.” Különös ítélet s különös elfogultság, hiszen nemcsak Kölcsey versével rokon a fölemlített Tóth Árpád-vers, hanem Márai Halotti beszédével is. Neki is ugyanaz az átmetszett torkú múzsa súgott, aki harminc évvel előbb Tóth Árpádnak. [1997] Első találkozásom József Attilával ... Igen, igen, hát újra József Attila. Huszonöt éves volt, amikor megszülettem, s harminckettő, amikor eltűnt szeme elől a világ. Azon az estén vasak roppantak össze a sötétben, mint János jelenéseiben a jácintok és a kénkövek. A vér a vonat kerekeire fröccsent, s máig ott maradt. Ennek ellenére én sokáig semmit se tudtam a költőről. Tizennégy-tizenöt éves koromig még a nevét se hallottam, pedig már a nagyhírű Pápai Református Kollégium tanulója voltam. Addig nekem csak két költő neve volt a márványtáblámon: Vörösmarty Mihályé, aki Fejér megyében született, ahol jómagam is, és Petőfi Sándoré, akinek az Összes költeményei két kötetben ott aranyoskodtak a gerendánkon. „Könyvtárunk” másik darabja a Biblia volt. De ha nem csap be az emlékezetem, József Attilát én 1946 vége felé ismertem meg. Nem a magyaróráinkon, ami természetes lehetett volna, hanem egy József Attilá-s történet vermébe belezuhanva. Ekkortájt alakulgattak országszerte a népi kollégiumok. A mi osztályunkból is heten vagy nyolcán azonnal átiratkoztak ezekre az ingyenes szálláshelyekre, amelyek nem csupán kedvezményt adtak, de azt is elvárták minden kollégistától, hogy az ingyenességért cserébe legyenek hű tagjai s forradalmi úttörői a demokráciának, a szocializmusnak, és a Szovjetunió felől fújó szélnek tárják ki nagykabátjukat. Olyan előnyösnek látszott ez a kedvezmény, hogy gyors levélben én is megkérdeztem a szüléimét: ne pártoljak-e át én is hozzájuk? A válasz rövid volt: ha feltételek nélkül elfogadtam eddig a református egyház segítségét, fogadjam el továbbra is. Elvégre a Pápai Református Kollégium már négyszáz éve segítette a szegény sorsú szülők jeles tanuló gyermekeit, anélkül, hogy politikai ellenszolgáltatást várt volna el tőlük. 241