Csoóri sándor: Védőoltás. A magyar irodalomról az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig (Budapest, 2011)
Belépő a 20. századba
márfület mutogatni a múzsáknak, összevissza csavargatni az anyanyelvet, tűzijátékra használni, és így tovább. Az efféle költői kalandra vállalkozó költők közül egyedül Kassák jutott legtovább. Hadd idézzem verseiből azt a sort, amelyet József Attila idézett Kassák Lajos 35 verse című bírálatában: „A virágnak árnyéka van, a felhőnek aranyból koronája, minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől, ami a domboldalon ketyeg.” Mit fűz ehhez József Attila? Azt, hogy az efféle sorok nem érthetetlenek, csak értelmetlenek. Nincs értelmük önmagukon belül, s nincs értelmük önmagukon kívül. Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen? A fiatal Kassák azt vallotta egyszer, hogy „a szavak nem arra valók, hogy értelmet hurcoljanak, mint a zsákhordók”. A dac, a durcásság és a polgárpukkasztás terméke lehetett ez a kassáki mondat, amelyen József Attila fönnakadt, hiszen a 20-as években senkitől se tanult annyit, mint éppen Kassáktól. Például a Nem én kiáltok című kötet szabad verseinek a hátterében Kassák megnyújtott árnyékát fedezhetjük föl sorról sorra. Bizonyítékul ideírok három sort A csoda című verséből: A tehén lángszőre szintén elszaladt, Aztán visszajött S a homlokomon kezdett énekelni. Ha gonoszok volnánk, rejtett kárörömmel mosolyoghatnánk meg a huszonöt éves költőt, aki mások tollával ékeskedik. Tudatalatti hiúsággal bemutatja, hogy efféle versek az ő tollából is könnyedén folynak. 1927-ig ír a fönti idézethez hasonló verseket, többé soha. Nagyon különös, hogy ebben az évben csak tizenkét verse születik, de e között a tizenkettő között egy franciául írt verse is akad, s ezen kívül két verse önmagáról. Az egyik a Bevezető: Lidi nénémnek öccse itt, Batu khán pesti rokona, kenyéren élte éveit s nem volt azúrkék paplana; kinek verséért a halál öles kondérban főz babot - hejh burzsoá! hejh proletár! - én, József Attila, itt vagyok! 248